Comfortably Numb

Tegnap megint rádöbbentem, hogy a koncerttörténelem egyik legnagyobb szólója az, amikor Roger Waters In The Flesh turnéján Snowy White és Doyle Bramhall II a Comfortably Numb utolsó szólóját három és fél percen keresztül párban nyomják.
Az egészet Doyle kezdi, aki fél percen keresztül játszik, miközben grimaszol, de minek, hiszen olyan természetesen áll a kezében a gitár, mintha a pöcse volna, és tuti, hogy az előzővel többet játszik. Majd Snowy veszi át, aki közben felment a színpad mögött álló emelvényre. Ő elegánsan, koncentráltan, de nagyon könnyedén játszik. Roger Waters és a többi hét zenész most csak asszisztál, a közönség, aki mindig érzékenyen reagál a zene dallamára, most nem tudja, mit tegyen, szinte sírni van kedve az embernek, főleg, amikor ott áll az első sorban… Néhányan tapsolni akarnak az ütemre, de most ezt is illetlenségnek tartják, és abbahagyják. Újra Doyle veszi át a hangot, aki közben szintén felment a dobogóra, és a dobos, aki eddig már látott néhány koncertet elragadtatva nézi. Snowy most nyersebben lép be, majd újra Doyl, a kis köcsög, kigombolt inggel közeledik Snowy felé, és közben most felnőttként is olyan akarsz lenni, mint ő. Egymás mellé érnek, az egyik jobb-, a másik balkezes, és most egyszerre játszanak, és mégis sírni kell egy kicsit…
A szám végén az ováció késik egy pillanatot, magunkhoz kell térnünk, de akkor úgy tör ki belőlünk, mint azelőtt soha a koncert alatt.

Yazd, Chak Chak, Shiraz

A teheráni pihenést követően elutaztunk Yazdba és Shirazba.
Yazba az éjszakai vonattal mentünk le, megint kibérelve egy egész kabint, azaz megvásárolva mind a hat helyet. Így nemcsak ketten tudtunk lenni Naimával, hanem ő le tudta venni a kendőt. Azért nem mindegy, hogy kendő nélkül utazik-e, vagy 10 órán keresztül borítja a fejét a buszúton. Nem emlékszem, hogy írtam-e, de ezek az éjszakai vonatok a legoptimálisabb utazási eszközök. Mivel éjszaka megy, így tudunk aludni, és megspórolunk egy szállodai éjszakát. Ugyanakkor sokkal olcsóbbak a repülőnél, és ha csütörtök este, éjjel elindultunk, akkor pont péntek reggelre érkeztünk meg a célunkhoz, ahol előttünk állt az egész nap.
Yazdba is így, augusztus 30.-án, reggel érkeztünk meg.
Szeretek hajnalban, kora reggel az állomásról betaxizni a szállásra, mert már világos van, ugyanakkor nincs forgalom, nagyon jó ilyenkor megfigyelni a várost.
Dani tanácsára a Silk Road hotelben szálltunk meg, amely baromi jól néz ki, és szuper kedvesek a menedzserek, jó a hangulata.

Esténként még más szállókból is átjönnek emberek, és sok iráni is oda jön vacsorázni, mert változatos, finom az étterem konyhája. És az óváros közepén van, ami logisztikailag nem elhanyagolható. Sokan szállnak meg az utazók közül is ott, ez a nagy kamion másnap reggel állt az épület előtt. Azért nem lehet rossz így végigjárni a világot: a kamionban van a cuccod, ha kell ott tudsz aludni, de egy motor és egy bicikli is a kocsira van szerelve, ha egy-egy helyen ezekkel akarod felfedezni a környéket.


Még ott a szállóban megreggeliztünk, majd elindultuk felfedezni a várost.
A Jameh mecsettel kezdtük, amely csodálatos volt a reggeli fényben.


Utána bevetettük magunkat az óvárosba, amely a változatosság kedvéért UNESCO Világörökség, és a világ egyik legrégebbi városa. A pici Bogheh-ye Sayed Roknaddinba csak Naima tudott bemenni, mert éppen női reggelt tartottak. Ide egy helyi figurát temettek, bizonyos Sayed Roknaddin Mohammad Qazit.

Ezután órákon keresztül bolyongtunk a pici utcákban, bementünk a régi házakba, a kötelező műemlékekbe, tetőre másztunk, kis parkokban cigiztünk. Mindkettőnknek nagyon tetszett Yazd, emlékszem, engem hat éve is elbűvölt egy hűvös februári napon.


Ebédelni a szállodában ettünk, majd egy kis pihenő után az Amir Chakhmaqhoz indultunk. Útközben bementünk egy modern de nagyon szép mecsetbe, ahol a gondnok bácsi rögtön a szárnyai alá vett minket, körbevezetett, és megmutatta hogyan imádkoznak, hol áll a pap, miből és hol készültek a csempék, a famunkák, stb.
Ezután értünk el a Chakhmaq-hoz, amit hat éve én csak az utca túloldaláról láttam. Most átmentünk, és megdöbbentem, hogy ez tulajdonképpen csak egy front, mögötte egy alacsony bazársor van. De az épület gyönyörű és egyedülálló.


Ez után akartunk bemenni a tűztemplomba, de mivel csak 4-kor nyitott, inkább nagy nehezen kibuszoztunk, taxiztunk a város szélén álló Hallgatás Tornyaihoz. Amikor én utoljára erre jártam, akkor még a városon kívül állt, most pedig új házak, „lakóparkok” épültek az odavezető úton végig. Ezek a tornyok egészen a 60-as évekig arra szolgáltak, hogy a halottak testét „eltüntessék” a világból. A Zoroasztriánusok (akik ma kb. 30000-100000-en vannak Iránban, de az iszlám megjelenése előtt ez a vallás volt az uralkodó, és az első monoteista vallásnak tekintik a maga kb. 2500 évével) ugyan a tüzet, a vizet, a földet és a levegőt bemocskolhatatlannak tartják, ezért nem temették el, és nem égették el a halottaikat. Ehelyett kihelyezték a testeket ezekbe a tornyokba, ahol szép lassan a keselyűk és a kisállatok elfogyasztották, széthordták őket. Ma már ők is temetnek, de áthatolhatatlan cementbe zárva a testet. Yazban van egy modern temető, ahol a jelöletlen, egyforma fehér sírok megható látványt nyújtanak a Hallgatás Tornyai lábánál.

Mikorra visszaértünk a városba, már bezárt a Tűztemplom, így másnap a szállodában béreltünk egy autót, hogy kivigyen minket Chak Chakba, de előtte beugrottunk a templomba.


A templom maga egy modern épület, de az itt őrzött tűz 470, azaz uszkve 1500 év óta ég. Én jártam itt is hat éve, de akkor gondolom február lévén egyedül voltam az egész épületben. Most sajnos tele volt iráni turistákkal.
A Chak Chak felé vezető út megint csak (csak) fantasztikus. Erről is teszek fel majd képeket a motoros blogra, ha végre hozzá jutok. Most már elég nagy a tartozásom e tekintetben, de végül is ez nincs annyira időhöz kötve.

Chak Chak az egyik legfontosabb Zoroasztriánus zarándokhely. Egy hegy oldalába épült kis komplexum, amely maga ugyan modern épületekből áll, de a környezet és a kilátás lélegzetelállító. Itt is van egy tűztemplom, amely egy barlangban van, amelynek falából csepeg a víz (mindez a sivatagos, kopár hegyek kellős közepén). A legenda szerint i.sz. 637-ben, az arab hódítás elől menekülő Szaszanida Nikbanuh hercegnő előtt nyílt meg a barlang, menedéket adva az arabok elől, majd ahova a hölgy a sziklának dobta a pálcáját, el kezdett csepegni a víz. Csepp-csepp, chak-csak.

Chak Chak után visszamentünk Yazdba, ahol buszra szálltunk, és 9 órán át döcögtünk Shirázba, ahová este 10-re értünk. A szálláson lepakoltuk a cuccainkat, és kimentünk a városba sétálni, ahol éppen valami fesztivál folyt, és vidám, mosolygós shiraziak jöttek-mentek mindenfelé. Nekem most is nagyon tetszett a város hangulata, hat éve is baromi jól éreztem magam, és olyan jó volt visszatérni, és nem csalódni.
Másnap reggel fogtunk egy taxist, aki sajnos egy barom volt, a kocsija meg a szétesés szélén, de azért még volt benne annyi erő, hogy kivigyen minket Persepolisba és Naqsh-e Rostam-ba.
Persepolist gondolom, nem kell bemutatnom.

Naqsh-e Rostamban először jártam én is. Itt a sziklába vannak vájva I. Dárius, I. Artaxerszész, I. Xerszész és II. Dárius sírjai.


Délután Shirazba visszatérve elmentünk Hafez mauzóleumába, ahol a teázóban pihentük ki magunkat és ebédeltünk. Teljesen másmilyen volt a teázó így nyáron. Annak idején én februárban ücsörögtem itt.

Ebéd után sétálva vettük be a várost.
Először az Imamzadeh-ye Ali Ebn-e Hamze mauzóleumba mentünk be, az épületbe már persze külön. A mecset őrzi a hetedik síita imám unokaöccsének sírját. Hihetetlen volt, ahogy belépve rám mosolyogtak az emberek. Alig, hogy lekuporodtam, egy férfi fagylaltot és vizet hozott nekem. Így a fagyit majszolva hallgattam a bent szóló éneklést. Naima szegény nem kapott fagyit, viszont neki adtam a maradékot. És a fagyi nem volt rózsavizes!


Sajnos péntek révén sok hely zárva volt a városban, de azért így is sok mindent meg tudtunk nézni.

Shirazból repülővel jöttünk vissza Teheránba, ami éjfél körül indult (volna). Előtte még a városban bóklásztunk, hogy elüssük az időt valahogy. Két afgán csatlakozott hozzánk, akik közül az egyik egész szépen beszélt angolul. Velünk voltak úgy háromnegyed órát, együtt hamburgereztünk, majd e-mail csere után elváltunk, mi pedig kimentünk a repülőtérre.
Csak éjfélkor derült ki, hogy a gép késve fog indulni, de hogy pontosan mikor, azt nem tudtuk meg. Megtudtuk viszont, hogy előtte pár órával történt a repülőgép baleset Mashadban, így szegény Naima, aki amúgy is fél a repüléstől, még idegesebb lett. Szerencsére nem kellett feszülten eltölteni az időt, mert két öregúr ült az asztalunkhoz, akik kiválóan beszéltek angolul, és remek humorérzékkel áldotta meg őket Allah, tehát jól elszórakoztunk. Végül fél öt körül szálltunk fel, és másfél óra múlva már Teheránban is voltunk, épségben.

A szombati napot pihenéssel töltöttük, majd estére a követségre volt meghívásunk. Vasárnap én már újra munkába álltam, de erről csak annyit, hogy nem volt egyszerű feladat. Aznap estére az egyik öreg úr meghívott minket vacsorázni. Még a reptéren derült ki, hogy a fia Magyarországon tanul a Műszakin. Nagyon aranyos a család, finomat főztek, jókat derültünk.

Hétfőn töltötte Naima utolsó estéjét Teheránban, ezért a követségen dolgozó két fiatal családdal elmentünk egy indiai étterembe elbúcsúztatni. Az étel nagyon finom volt, rengeteget ettem, és sajnos drága is volt ez az öröm, de hát ez nem szokott elkeseríteni.
Naimát éjfél körül vittük ki a reptérre, a gépe fél háromkor indult. Az egész búcsúzás nagyon nehéz volt. Az érzelmi nehézségen kívül nem szabad elfelejteni, hogy Iránban vagyunk, ahol nyilvános csók nem lehetséges, sőt: elvileg a testi érintkezés sem. Ez itt a reptéren azért annyira nem volt betartva, így mi is meg tudtuk egymást ölelni…

Teheráni pihenő

Egy kissé elmaradtam az események közvetítésével.
Miután visszatértünk az egy hetes utazásról Teheránban pihengettünk, és a várossal ismerkedtünk. Így jutottunk el a Holokauszt kiállításra, a Saad Abad és a Niavaran palotákba, amelyek a sah egykori rezidenciái voltak, sétáltunk az Emam Khomeini tér környékén, bazároztunk, képeslapot adtunk fel, könyvesboltokba jártunk, kávézókat kerestünk.

A Holokauszt kiállításra minden herce-hurca nélkül sikerült bejutnunk. Amikor mi voltunk éppen üres volt az épület, amelyben kb. 200 kép volt kiállítva három emeleten. Az 1200 beküldött pályamű között magyar is volt, de hiába kerestük, nem állították ki. A rajzok egyébként nem csak a zsidó Holokauszttal foglalkoztak, hanem a palesztinok ellen elkövetett „Holokauszttal”, az USA világuralmi törekvéseiről, vagy a világbéke veszélyeztetettségéről. Nem is volt mindegyik durva, volt köztük nagyon jó minőségű, akár Európában is szalonképes rajz. Feltettem ide kettőt közülük, ezek bármelyik baloldali lapban is megjelenhetnek akár.

A párhuzamos tájékoztatás igénye megköveteli, hogy elmondjam, Izraelben is szerveztek egy „Antiszemita karikaturista kiállítást”, pályázatot. Azért helyeztem idézőjelben, mert így hívták, nem azért mert izraeli nem lehet antiszemita. Habár ez szemantikailag legalábbis épp olyan megkérdőjelezhető, mint ahogy az arab antiszemitizmus is. Egy kis kitérő: az iráni kiállítás ugye a dán lapban megjelenő karikatúrákra volt válasz. Azt azonban kevesen tudják, hogy ez a jelenség egyáltalán nem új keletű. Mindegyik oldal már évtizedek óta csúfolja egymás vallását rajzokon keresztül. Én láttam olyan korábbi Mohammed, Jézus, Ábrahám portrékat, és valláscsúfoló rajzokat, amelyek vérlázítóan profánok. Egyre inkább érik bennem az a gondolat, hogy írok erről a jelenségről egy tanulmányt.

Egymás után néztük meg a sah két korábbi palotáját, a Saad Abadot, és a Niavarant. Mindkettő csodálatos hely. Hatalmas parkok között megbúvó kisebb-nagyobb, hagyományosabb, modernebb paloták, amelyekben megőrizték a sah bútorait, tárgyait úgy, ahogyan az a forradalom előtt volt. Az irániak pedig jönnek, és velünk együtt ámulnak azon az ízlésesnek nem mindig mondható pompán, amelyben a sah és családja élt. Az irániak egyik legbecsülendőbb tulajdonsága a múltjuk megőrzése. Számukra a történelem egy folyamat, amelyet különböző korok és rendszerek jellemeztek, amíg eljutottak a jelenhez. Így nem köpködik, rongálják vagy gúnyolják ki a sah tárgyait sem.

A Saad Abad a nyári rezidenciául szolgált, és most van saját honlapja is. 104 hektáron terülnek el az épületek, amelyek közül mi a vízi múzeumban, a Zöld- és a Fehér Palotába mentünk be. A Zöld Palota kisebb, szebb, itt fogadta a különleges vendégeit az uralkodó.

A Fehér Palota hatalmasabb a maga 54 szobájával. Ez volt a de facto nyári rezi, és elképesztő a berendezése ennek is.

Volt egy kiállítás két zseniális iráni felfedezőről, akik többek közt motorral járták körbe a világot. Ott láttam életemben először ilyen zsugorított emberfejet.


A Niavaran Palota nekem jobban tetszett. Kisebb léptékű, emberközelibb, a parkban ráadásul van egy remek kis kávézó, ahol finom a kávé, és remek sütiket lehet enni az árnyas fák tövében.

Az egyik épületbe belépve döbbentem meg igazán. A sah magán képgyűjteményének egy része van kiállítva, és a picike helységben, a vézna teremőr gyerek olyan művészek eredeti képei mellett csücsül, mint Picasso, Dali, Vasarely, Chagall, Warhol, Miro. Csak így, össze-vissza néhány modern iráni képzőművész képei mellett.

Zsombinak személyesen küldöm ezt a képet. A csillogó-villogó nappali helységből nyílik ez a gondolom akkoriban még teljesen felszerelt fogorvosi szoba.

De volt itt hatalmas, tradicionális teázó, angol pub szerű bár, stb.

Felfedeztük északon egy remek kis kávézót is. Úgy hívják Bakheh, vagyis teknős. Azért, mert a tulaj kedvenc állata, mivel békés, csendes, lassú. A kávé és a süti finom, de vannak nekik különböző gyümölcsitalaik, amelyeket ott, frissen készítenek, és oh my God milyen finomak. Az már csak hab a tortán, hogy belépéskor Camel szólt, majd Cat Stevens és Dire Straits dalai váltották egymást.

Megtaláltuk a Naderi kávézót is, amely állítólag a művész és intellektuális irániak kedvenc helye. A belső 1940-es évek stílusa, a pincérek egyenruhában. De ne valami flancos helyet képzeljetek el: inkább tűnik lepukkantnak, népinek.

Ezek után utaztunk el Yazdba és Shirazba, de ezt majd holnap folytatom.