Ami kimaradt a leírásból

Hihetetlen hogy Csandra pont a két legjobb képet nem tette fel. Az egyik a vonatúton készült, ahol egy kisgyerek ismerkedni próbált a nagy szakállas bácsival (aki egyébként mára megborotválkozott), de az aludt.

Egyébiránt a 7 órás vonatút első felét átaludtam, Csandra meg végig azon pattogott, hogy hogy lehet ilyenkor aludni. Én meg kómásan annyit mondtam: fáradtan.
A másik fent a hegyen készült ahol Csandra megvédte fejét a szarrá ázástól.

És a hol vannak poénok, mikor arcomba ömlött a forró tea és az egész család röhögött, hétszáz méterrel a tengerszint felett? A sofőr a balról előzött és lezúzta a saját kocsiját, mert annyira sietett velünk? A borzalmas ízű rózsavizes fagyi, amit ajándékba kaptunk útitársainktól és enni kellett, amíg a végül a dugóban megtudtunk tőle szabadulni észrevétlenül. A másik taxis örült szlalomozása az egysávos úton éjjel hazafelé? A válladon alvó fószer büdösen? (tényleg, büdös volt?).
Ha már idáig nem írt más róla, írom, hogy tegnap a felső 10000 egyik kávézójában ültünk este. Árak mint Alibiben (süti, shake), mindeni ápolt, elegáns. Hiába Csandra másképp látja a dolgokat.

Teherán-Sari-Amol-Chalus-Namak Abrud-Teheran

Végre megvalósult az egyik álmom, és végigutaztam Wapeval (ez a rész nem tartozott az álmomba :-)) a világ egyik legszebbnek mondott vonatútját Teheránból Sariba.

A síneket az 1930-as években fektették le, és a kor egyik leghihetlenebb eredménye volt, hiszen az út a hegyek között kacskaringózva halad Sariig.
Reggel fél tízkor indultunk, és gyakorlatilag két óra múlva már a hegyek között haladtunk. Hihetetlen látvány tárult elénk mindkét oldalról, azt sem tudtam, hogy a kabin ablakából lessek-e ki, vagy a folyosóról, így ide-oda rohangáltam szinte az egész út alatt. Eleinte kopár vidéken, szinte Death Valley szerű sziklák között zötykölődtünk,

azután egyre több zöld pamacs tűnt fel a sziklák tövében,

végül a zöld, felhők borította hegyekre kapaszkodott fel a vonat, és hol a képeken is látható táj, hol alagutak sötétsége váltogatta egymást. Igazából leírhatatlanul szép volt, és a fényképek sem adják vissza azt a lélegzetelállító látványt, amikor a vonat a keskeny nyomsávon, szédítő magasságban haladt, és ha kinéztem, akkor csak szakadékot láttam magunk alatt.

Fél öt körül értünk Sariba, ahol besétáltunk a pályaudvarról a szállodába, és lepakolás után kimentünk a városba. Sari nagyon kellemes kis város, azt hiszem nem sok turista fordulhat meg, mert az emberek őszinte csodálkozással igazítottak útba, vagy szólítottak meg, hogy honnan jöttünk. Látnivalója keves akad, de azokat sem tudtuk mind megnézni aznap, mert már közeledik az ősz, és elég hamar besötétedik.


Másnap reggel még elsétáltunk egy rekonstruált hagyományos házhoz (az itteni klasszikus házak tetejét apró csempékkel borították), de sajnos zárva volt, így továbbindultunk iránytaxival Amolba.
Én Amolban szerettem volna egy-két dolgot megnézni, de valahogy kicsúsztunk az időből, és a másik úti célunk, a Namak Abrudi-i felvonók csak háromig működnek. Ezért inkább újra kocsiba szálltunk, és Chalus felé vettük az irányt.
Ez az út még olyan, hogy vissza kell jönnöm motorral is, ugyanis egy idő után a hegyek lemásznak egészen a tenger partjáig, így gyakorlatilag balról a buja, zöld (de az ősz közelségére néhol már bordós) hegyek, balról pedig a háborgó Kaszpi kísért minket. Én egyszerűen nem tudok betelni az ország szépségeivel.
Az égiek annyira nem értékelték azonban lelkesedésemet, mert ránk-ránk küldtek egy-egy záport, ami aggasztó jel volt a felvonó tekintetében.
Elértük Chalust, ott taxit váltottunk, aki azonnal Namak Abrudba vitt minket. Namak Abrudban iszonyatos fejlesztések folynak, és ha egyszer elkészülnek, akkor egy fantasztikus komplexum jön létre szállókkal, éttermekkel, és persze a felvonóval.
A Svájcban készült felvonó zárt kabinjai az 1050 méter magas Medovin hegy tetejére visz fel, ahol állítólag gyönyörű kilátás nyílik a Kaszpi-tengerre. Azért állítólag, mert alig, hogy végigálltuk a hatalmas sort, és beültünk az egyik kabinba, eleredt az eső, ami azt jelentette, hogy az egész hegy teteje nedves ködfelhőbe bújt, ahol viszont zuhogott. Így értünk fel, és míg befutottunk a fenti étterembe szarrá áztunk.
Lefelé persze megint sorba kellett állni, így ismét eláztunk. Jellemző módon lent addigra elállt az eső…


Ezek után visszamentünk Chalusba, ahol kiderült, hogy aznap már nincs busz Teheránba, így kénytelenek voltunk ezt az utat is iránytaxiba préselődve, a sofőrrel együtt negyedmagunkkal végigutazni. De nem bántam meg, mert ez a klasszikus út Teherán és a Kaszpi között, és gyönyörű hegyek között halad. Az igaz, hogy itt mindenki úgy vezet, mint általában, csakhogy egy ez kétszer egysávos szerpentin, ahol a sötétben is simán kielőznek a beláthatatlan kanyarokban. A mi sofőrünk is.
De megérkeztünk Teheránba épségben, ráadásul az Azadi téren tett ki minket, ahol a Teherán jelképének számító hatalmas Szabadság épület áll, és amit szerintem amúgy nem néztem volna meg, mert abszolút kiesik az útvonalaimból. Így viszont teljes éjszakai pompájában volt szerencsém lefényképezni.

Sari (ejtsd: Szári) mégis

Mégis összejön Sari holnap, és ezért más kaszpi-tengeri helyek is. Sikerült vonatjegyet szerezni, ráadásul egy egész kabint, ami jó lesz, mert nem kell másokon átbukdácsolni, ha fotózni akarunk. A vonatút Teherán és Sari között az Alborz hegységen halad át, és állítólag hihetetlen látvány. Annyira az lehet, hogy korábban ez a járat éjjel ment, de áttették nappalra, hogy a nép élvezhesse a kilátást. Egyébként ennek a vonalnak a megépítése volt a sínfektetés történelmének egyik legnehezebb vállalkozása. Szóval kiváncsi vagyok nagyon rá.
Sariból még nem tudom pontosan hogyan lesz tovább, de Amolba mindenképpen el akarok menni, és egy olyan helyre, aminek a nevére most nem emlékszem, de egy sífelvonó visz fel a hegyre, hihetetlen kilátással a Kaszpi-tengerre.
Ha visszajöttünk, majd élménybeszámolunk.
Nagyjábol ez lenne az útvonal:

Azt hiszem most érkezett el az az idő, amikor kezdem otthonosan érezni magam. Amikor az ismerős taxisok mellett sétálok el reggel, és egymásra mosolygunk, amikor ugyanaz a srác adja ki neked a napi angol nyelvű sajtót, amikor a sétálás során a munkahelyem felé, már tudom, hogy pont egy cigit el tudok szívni, amikor tudom hova kell állnom, és mit kell mondanom az iránytaxisnak. Amikor beállt egy fajta rutin. Mostantól fogva lenne jó még pár hónapig maradni.
Mielőtt kijöttem, fogalmam sem volt róla, hogy milyen lehet: hogy milyenek az emberek az utcán, hogy milyen ruhát hozhatok ki magammal (lehet-e farmerban járni, pólóban például), hogy mit lehet kapni; mondtak ugyan ezt meg azt, de túl sok stabil támpontot nem kaptam. Ezeken pont tegnap gondolkoztam, miközben egy kellemes kávézóban ültem, a napilapokat szemezgettem, igazán finom volt a kávé, a tulajdonos a mellettem lévő asztalnál képregényt fejtett, és közben Bob Segar, Pink Floyd, Leonard Cohen és az Eagels szólt a háttérben. Farmerban voltam, ahogyan szinte mindenki a városban, feltűrt ingben, és a szemközti asztalnál egy fiatal katonatiszt nevetgélt a barátnőjével.
Egy ideje lemondtam a napi taxiszolgálatot, és elköszöntem Babaktól. Azóta iránytaxikkal járok be és haza. Teljesen más, valahogy az emberek között vagyok, jobban látom és érzem őket. Egyáltalán nem érezem, hogy keleten vagyok. A város nagy, modern és tiszta, de mondjuk szépnek nem mondható. Főleg fiatalokat látni az utcán, nőket férfiakat egyaránt. Szinte mindenki farmerban, ingben, a nők persze kis kabátkában, ami színes, kendőben, de az is néha véletlenül egészen hátra csúszik, szandálban, festett lábkörmökkel, festett szemekkel és ajkakkal. Azt hiszem, aki csadorban jár, az akkor is abban járna, ha teszem azt éppen szekuláris állam volna Irán.
Sok pár jár kézenfogva, a nők igenis nevethetnek, vezethetnek, pörölhetnek a taxissal vagy a boltossal. Ez az utca képe. Sajnos azonban az is az utca képe, amit két napja láttam: egy nő feküdt a járdán, újságpapír volt a fekhelye, az egyik zoknija félig lecsúszott, és pár darab papírpénz hevert mellette. Ezt északon volt; azt mondják dél-Teheránban több ilyet látni.

Ma elnéztem egy kiállításra. Nem ismertem a címet, ezért két kollégámtól is útbaigazítást kértem, végül a nekem szimpatikusabbat választottam. Ehhez át kellet sétálnom a közeli autópálya felett a Seoul parkhoz, amelyet a koreai állam állítatott Irán és Korea 40 éve fennálló diplomáciai kapcsolatait ünnepelve. Nagyon kellemes hely, és van mellette egy lövészklub! Benéztem, és légpuskával és pisztollyal lőnek céltáblára egymás mellett az emberek. Egy kicsit gondolkoztam is, hogy inkább ott maradok, de inkább holnapra halasztottam. Úgyhogy holnap megvan a munka utáni program.



Kiálltam az autópályára, hogy taxit fogjak, de nem akart megállni senki, mígnem egy motoros félrehúzódott. Elég gyakori, hogy motorosok embereket vesznek fel az utcán taxi helyett. Úgyhogy most én is felültem a kis 125-ösre, és ez vitt el a térre, ahol a kiállítás volt. A fazon ugyan nem tudta, hogy hol van a cím, amit megadtam neki, így három-négyszer is megállt útbaigazítást kérni. Először egy fiatal arcnál álltunk meg, aki elkérte az általam angolul írt címet, és jót röhögött, amikor meglátta. Utána elkezdett magyarázni, hogy arra gondolok-e, amikor valamelyik utca után nem sokkal négy utca keresztezi egymást? Mivel nekem fogalmam sem volt, ezért azt mondtam, hogy igen!, pontosan arra gondolok! De jóra gondoltam, mert végül csak megtaláltuk.

A kiállítás három fiatal, két srác és egy lány (Amirreza Amirebrahimi, Mohsen Rasulov és Maryam Fakhimi) közös fotókiállítása volt. Összesen kilenc képet tettek ki (azért csak ennyit, hogy a közönségben meg maradjanak a képek), amik helyszíneket és tárgyakat absztrakt módon ábrázoltak. Egyébként érdemes megnézni a honlapjaikat, baromi jó képeket készítenek. Főleg Marjam képei tetszenek: csodálatos helyek vannak itt Iránban. Mind a hárman tudtak angolul, úgyhogy egy kicsit elbeszélgettem velük, nagyon aranyosak voltak. E-mail csere és kiállításaik újabb dátumának meghallgatása után elköszöntem, és haza jöttem.
Holnap után éjjel érkezik Peti. Mivel nem tudtuk, hogy megkapja-e a vízumát, az eredeti tervünkből, miszerint megérkezése reggelé elvonatozunk Sari-ba, a Kaszpi tengerhez, nem lesz semmi, mert már nincs hely a vonaton. Így azt majd később, most Hamadan-ba megyünk, ami az ősi Ecbatana városán fekszik, és ahol az ó-testamentumi Eszter és Mordechai sírjai vannak, és ma is egy fontos zarándokhely az iráni zsidóság számára. Igen, mert itt olyanok is vannak, ráadásul Irán a Közel-Kelet legnagyobb számú zsidóságának ad otthont. Azt ne felejtsük el, hogy a mai Irán annak a Perzsiának az egyenes utóda, amelynek Nagy Kürosa szabadon engedte a zsidókat Babilonból. Néha olyan érzésem van, mintha az emberiség történelmének egyharmada Iránhoz lehetne köthető. Egy másik egyharmada mondjuk a Közel-Kelet többi államához, a maradék pedig szétoszlik a világban.

Abyaneh

Ma elmentem Abyaneh-be. Reggel korán indultam, hogy legyen azért egy kis időm körülnézni, mert Abyaneh Kashantól még 82 km-re van.
Hihetetlen, ahogy Qom-ot elhagyva az embert keresztül halad a kopár, sivatagos vidéken, majd a falut jelző táblánál befordul a szintén kopár hegyek közé, majd hirtelen azt veszi észre, hogy az út mellett egyre több a zöld. Végül már egész kis oázisok (a mecsetes kép egy ilyen oázis falucskában készült), ligetek között halad át, de végig úgy, hogy csak az út menti forrás táplálja az egészet. Gyönyörű. Majd erről is teszek fel képet az motoros blogra, még akkor is, ha csak ígérgetem. Egyébként hazafelé tartva már pont szembe jött velünk egy BMW motor, az első külföldi motoros, akit láttam mióta Iránban utazgatok. Onnan tudom, hogy külföldi, mert Iránban tilos a 200 cc feletti motor használata.
Abyaneh a változatosság kedvéért szintén egy UNESCO által védett hely, és az a különlegessége, hogy a hegyre épített házacskák vörös agyagból épültek, így az egész falú vörös.
Sajnos olyan erős volt a fény egész nap, hogy nem lettek túl jók a képek, de azért felrakok ide egy párat.

Innentől már Abyaneh-ben készültek a képek:

Comfortably Numb

Tegnap megint rádöbbentem, hogy a koncerttörténelem egyik legnagyobb szólója az, amikor Roger Waters In The Flesh turnéján Snowy White és Doyle Bramhall II a Comfortably Numb utolsó szólóját három és fél percen keresztül párban nyomják.
Az egészet Doyle kezdi, aki fél percen keresztül játszik, miközben grimaszol, de minek, hiszen olyan természetesen áll a kezében a gitár, mintha a pöcse volna, és tuti, hogy az előzővel többet játszik. Majd Snowy veszi át, aki közben felment a színpad mögött álló emelvényre. Ő elegánsan, koncentráltan, de nagyon könnyedén játszik. Roger Waters és a többi hét zenész most csak asszisztál, a közönség, aki mindig érzékenyen reagál a zene dallamára, most nem tudja, mit tegyen, szinte sírni van kedve az embernek, főleg, amikor ott áll az első sorban… Néhányan tapsolni akarnak az ütemre, de most ezt is illetlenségnek tartják, és abbahagyják. Újra Doyle veszi át a hangot, aki közben szintén felment a dobogóra, és a dobos, aki eddig már látott néhány koncertet elragadtatva nézi. Snowy most nyersebben lép be, majd újra Doyl, a kis köcsög, kigombolt inggel közeledik Snowy felé, és közben most felnőttként is olyan akarsz lenni, mint ő. Egymás mellé érnek, az egyik jobb-, a másik balkezes, és most egyszerre játszanak, és mégis sírni kell egy kicsit…
A szám végén az ováció késik egy pillanatot, magunkhoz kell térnünk, de akkor úgy tör ki belőlünk, mint azelőtt soha a koncert alatt.

Yazd, Chak Chak, Shiraz

A teheráni pihenést követően elutaztunk Yazdba és Shirazba.
Yazba az éjszakai vonattal mentünk le, megint kibérelve egy egész kabint, azaz megvásárolva mind a hat helyet. Így nemcsak ketten tudtunk lenni Naimával, hanem ő le tudta venni a kendőt. Azért nem mindegy, hogy kendő nélkül utazik-e, vagy 10 órán keresztül borítja a fejét a buszúton. Nem emlékszem, hogy írtam-e, de ezek az éjszakai vonatok a legoptimálisabb utazási eszközök. Mivel éjszaka megy, így tudunk aludni, és megspórolunk egy szállodai éjszakát. Ugyanakkor sokkal olcsóbbak a repülőnél, és ha csütörtök este, éjjel elindultunk, akkor pont péntek reggelre érkeztünk meg a célunkhoz, ahol előttünk állt az egész nap.
Yazdba is így, augusztus 30.-án, reggel érkeztünk meg.
Szeretek hajnalban, kora reggel az állomásról betaxizni a szállásra, mert már világos van, ugyanakkor nincs forgalom, nagyon jó ilyenkor megfigyelni a várost.
Dani tanácsára a Silk Road hotelben szálltunk meg, amely baromi jól néz ki, és szuper kedvesek a menedzserek, jó a hangulata.

Esténként még más szállókból is átjönnek emberek, és sok iráni is oda jön vacsorázni, mert változatos, finom az étterem konyhája. És az óváros közepén van, ami logisztikailag nem elhanyagolható. Sokan szállnak meg az utazók közül is ott, ez a nagy kamion másnap reggel állt az épület előtt. Azért nem lehet rossz így végigjárni a világot: a kamionban van a cuccod, ha kell ott tudsz aludni, de egy motor és egy bicikli is a kocsira van szerelve, ha egy-egy helyen ezekkel akarod felfedezni a környéket.


Még ott a szállóban megreggeliztünk, majd elindultuk felfedezni a várost.
A Jameh mecsettel kezdtük, amely csodálatos volt a reggeli fényben.


Utána bevetettük magunkat az óvárosba, amely a változatosság kedvéért UNESCO Világörökség, és a világ egyik legrégebbi városa. A pici Bogheh-ye Sayed Roknaddinba csak Naima tudott bemenni, mert éppen női reggelt tartottak. Ide egy helyi figurát temettek, bizonyos Sayed Roknaddin Mohammad Qazit.

Ezután órákon keresztül bolyongtunk a pici utcákban, bementünk a régi házakba, a kötelező műemlékekbe, tetőre másztunk, kis parkokban cigiztünk. Mindkettőnknek nagyon tetszett Yazd, emlékszem, engem hat éve is elbűvölt egy hűvös februári napon.


Ebédelni a szállodában ettünk, majd egy kis pihenő után az Amir Chakhmaqhoz indultunk. Útközben bementünk egy modern de nagyon szép mecsetbe, ahol a gondnok bácsi rögtön a szárnyai alá vett minket, körbevezetett, és megmutatta hogyan imádkoznak, hol áll a pap, miből és hol készültek a csempék, a famunkák, stb.
Ezután értünk el a Chakhmaq-hoz, amit hat éve én csak az utca túloldaláról láttam. Most átmentünk, és megdöbbentem, hogy ez tulajdonképpen csak egy front, mögötte egy alacsony bazársor van. De az épület gyönyörű és egyedülálló.


Ez után akartunk bemenni a tűztemplomba, de mivel csak 4-kor nyitott, inkább nagy nehezen kibuszoztunk, taxiztunk a város szélén álló Hallgatás Tornyaihoz. Amikor én utoljára erre jártam, akkor még a városon kívül állt, most pedig új házak, „lakóparkok” épültek az odavezető úton végig. Ezek a tornyok egészen a 60-as évekig arra szolgáltak, hogy a halottak testét „eltüntessék” a világból. A Zoroasztriánusok (akik ma kb. 30000-100000-en vannak Iránban, de az iszlám megjelenése előtt ez a vallás volt az uralkodó, és az első monoteista vallásnak tekintik a maga kb. 2500 évével) ugyan a tüzet, a vizet, a földet és a levegőt bemocskolhatatlannak tartják, ezért nem temették el, és nem égették el a halottaikat. Ehelyett kihelyezték a testeket ezekbe a tornyokba, ahol szép lassan a keselyűk és a kisállatok elfogyasztották, széthordták őket. Ma már ők is temetnek, de áthatolhatatlan cementbe zárva a testet. Yazban van egy modern temető, ahol a jelöletlen, egyforma fehér sírok megható látványt nyújtanak a Hallgatás Tornyai lábánál.

Mikorra visszaértünk a városba, már bezárt a Tűztemplom, így másnap a szállodában béreltünk egy autót, hogy kivigyen minket Chak Chakba, de előtte beugrottunk a templomba.


A templom maga egy modern épület, de az itt őrzött tűz 470, azaz uszkve 1500 év óta ég. Én jártam itt is hat éve, de akkor gondolom február lévén egyedül voltam az egész épületben. Most sajnos tele volt iráni turistákkal.
A Chak Chak felé vezető út megint csak (csak) fantasztikus. Erről is teszek fel majd képeket a motoros blogra, ha végre hozzá jutok. Most már elég nagy a tartozásom e tekintetben, de végül is ez nincs annyira időhöz kötve.

Chak Chak az egyik legfontosabb Zoroasztriánus zarándokhely. Egy hegy oldalába épült kis komplexum, amely maga ugyan modern épületekből áll, de a környezet és a kilátás lélegzetelállító. Itt is van egy tűztemplom, amely egy barlangban van, amelynek falából csepeg a víz (mindez a sivatagos, kopár hegyek kellős közepén). A legenda szerint i.sz. 637-ben, az arab hódítás elől menekülő Szaszanida Nikbanuh hercegnő előtt nyílt meg a barlang, menedéket adva az arabok elől, majd ahova a hölgy a sziklának dobta a pálcáját, el kezdett csepegni a víz. Csepp-csepp, chak-csak.

Chak Chak után visszamentünk Yazdba, ahol buszra szálltunk, és 9 órán át döcögtünk Shirázba, ahová este 10-re értünk. A szálláson lepakoltuk a cuccainkat, és kimentünk a városba sétálni, ahol éppen valami fesztivál folyt, és vidám, mosolygós shiraziak jöttek-mentek mindenfelé. Nekem most is nagyon tetszett a város hangulata, hat éve is baromi jól éreztem magam, és olyan jó volt visszatérni, és nem csalódni.
Másnap reggel fogtunk egy taxist, aki sajnos egy barom volt, a kocsija meg a szétesés szélén, de azért még volt benne annyi erő, hogy kivigyen minket Persepolisba és Naqsh-e Rostam-ba.
Persepolist gondolom, nem kell bemutatnom.

Naqsh-e Rostamban először jártam én is. Itt a sziklába vannak vájva I. Dárius, I. Artaxerszész, I. Xerszész és II. Dárius sírjai.


Délután Shirazba visszatérve elmentünk Hafez mauzóleumába, ahol a teázóban pihentük ki magunkat és ebédeltünk. Teljesen másmilyen volt a teázó így nyáron. Annak idején én februárban ücsörögtem itt.

Ebéd után sétálva vettük be a várost.
Először az Imamzadeh-ye Ali Ebn-e Hamze mauzóleumba mentünk be, az épületbe már persze külön. A mecset őrzi a hetedik síita imám unokaöccsének sírját. Hihetetlen volt, ahogy belépve rám mosolyogtak az emberek. Alig, hogy lekuporodtam, egy férfi fagylaltot és vizet hozott nekem. Így a fagyit majszolva hallgattam a bent szóló éneklést. Naima szegény nem kapott fagyit, viszont neki adtam a maradékot. És a fagyi nem volt rózsavizes!


Sajnos péntek révén sok hely zárva volt a városban, de azért így is sok mindent meg tudtunk nézni.

Shirazból repülővel jöttünk vissza Teheránba, ami éjfél körül indult (volna). Előtte még a városban bóklásztunk, hogy elüssük az időt valahogy. Két afgán csatlakozott hozzánk, akik közül az egyik egész szépen beszélt angolul. Velünk voltak úgy háromnegyed órát, együtt hamburgereztünk, majd e-mail csere után elváltunk, mi pedig kimentünk a repülőtérre.
Csak éjfélkor derült ki, hogy a gép késve fog indulni, de hogy pontosan mikor, azt nem tudtuk meg. Megtudtuk viszont, hogy előtte pár órával történt a repülőgép baleset Mashadban, így szegény Naima, aki amúgy is fél a repüléstől, még idegesebb lett. Szerencsére nem kellett feszülten eltölteni az időt, mert két öregúr ült az asztalunkhoz, akik kiválóan beszéltek angolul, és remek humorérzékkel áldotta meg őket Allah, tehát jól elszórakoztunk. Végül fél öt körül szálltunk fel, és másfél óra múlva már Teheránban is voltunk, épségben.

A szombati napot pihenéssel töltöttük, majd estére a követségre volt meghívásunk. Vasárnap én már újra munkába álltam, de erről csak annyit, hogy nem volt egyszerű feladat. Aznap estére az egyik öreg úr meghívott minket vacsorázni. Még a reptéren derült ki, hogy a fia Magyarországon tanul a Műszakin. Nagyon aranyos a család, finomat főztek, jókat derültünk.

Hétfőn töltötte Naima utolsó estéjét Teheránban, ezért a követségen dolgozó két fiatal családdal elmentünk egy indiai étterembe elbúcsúztatni. Az étel nagyon finom volt, rengeteget ettem, és sajnos drága is volt ez az öröm, de hát ez nem szokott elkeseríteni.
Naimát éjfél körül vittük ki a reptérre, a gépe fél háromkor indult. Az egész búcsúzás nagyon nehéz volt. Az érzelmi nehézségen kívül nem szabad elfelejteni, hogy Iránban vagyunk, ahol nyilvános csók nem lehetséges, sőt: elvileg a testi érintkezés sem. Ez itt a reptéren azért annyira nem volt betartva, így mi is meg tudtuk egymást ölelni…