Mashad és egy nap Kabul

Az előbb megdöbbentő dolgott fedeztem fel: ahogy elkezdtem a fényképeket feltölteni, a laptopom vezeték nélküli kapcsolatot jelzett! Itt, a bolhafészek hotelben (irániak, afgánok és arabok járta sikátorban) tudom fogni a Hotel Melal jelét. Gondolom eszükbe sem jutott jelszóval védeni, annyira elkpézelhetetlennek tűnik, hogy valaki wifi-s laptoppal rohangál. Bár ez Irán, úgyhogy minden elképzelhtő. A nagy örömre íme pár kép az elmúlt három napról. Azért 3, mert utazásom előtt Kabulban még felmentem az egyik dombon álló várszerű erődítménybe, ahol korábban fegyvereket őriztek. Most tök üres és kiábrándító. Viszont jó a kilátás a városra.


Kabulból nem akartak kiengedni (ezt sem hittem volna, hogy valaha megérem), mert nem volt iráni vízumom. Arra, hogy a reptéren veszem fel az volt az érvük, hogy az előző nap egy amerikait is visszatoloncoltak. Mondtam, hogy ezen nem csodálkozom, de egyrészt én magyar vagyok, másrészt előző nap nem volt Iránba járat. Már majdnem le akarták szedni a csomagom a repülőről, de egy hosszabb veszekedés után megkaptam a kilépő pecsétet. Mondanom sem kell, hogy a mashadi reptéren kb. 10 perc alatt megkaptam a két hetes vízumot. Kellemes tartózkodást kívántak, és már állhattam is a sorba. A határőr után egy iráni lány egy szál rózsát nyomott a kezembe: hos amdid be Iran. Isten hozott Iránban.
Betaxiztam, megtaláltam ezt a lebujt, aminek az árát kissé túlméretezték (viszont jó helyen van és csendes), és besétáltam az Asztan-e Qodsz-e Razaviba, Imam Reza szentélyébe. Nem volt nálam útikönyv, csak mentem a fejem után. Azt tudtam, hogy a legtöbb helyre nem engedik be a nem muszlimokat, de én nem ütköztem ellenállásba. Már a hotelben néztem meg, hogy gyakorlatilag mindenhova bejutottam. Igaz, az épületek belsejébe nem mentem be, de őszintén szólva nem is volt kedvem. A fényképezőm a bejáratnál elvették, így ezt az egyet csináltam, kívülről.


A szentély után órákon át bolyongtam, egyik utcából a másikba. Részben kényszerből, mert olyan helyet kerestem, ahol váltani tudtam volna, de minden váltó 5-ig zárva volt. Az esti sétám során rámtalált egy szőnyeg kereskedő, aki kissé idegesített, mert csak a pénzről és szőnyegekről tudta ugyanazt mondani órákon keresztül. Ma még magához is meghívott, amit vesztemre el is fogadtam, mert akkor is csak ugyanazt hallgattam.


Amit viszont (pénzért, és nagyon hosszas alkudozás után) elintézett nekem, hogy kocsival kivitt valaki Nisáburba és Túszba (nem túszul), ahová különben egy nap alatt nem tudtam volna eljutni. Mindkét város, ugynúgy, mint Balkh, nagyon régi vágyam volt. Elég, ha csak annyit mondok, hogy Nisáburban van eltemetve Omar Khajjam, a költő, filozófus, asztronómus, matematikus.

A holdvilág kupám fölé hajolt
és ringatódzik benne. Idd a bort,
mert nem lesz ringás, sem bor, ha bedőlt
sírodra süt az ezüst telihold.
(Faludy)

Bort inni és barátokkal vidulni
jobb, mint szemforgatón imába hullni.
Ha cédák s részegek pokolra jutnak,
senkinek sem fog a menny lángja gyúlni.
(Weöres)

Nisáburban van még eltemetve Sejk Attar Nisáburi, gnosztkus, filozófus, vallástudós, és Mohammad Ghaffari, a 20. század egyik legjelentősebb iráni festője is. Side by side, ahogy mondják, két lépésnyire egymástól. Az első két kép a Sejk sírja, a másik kettő a festőé.

(Csak egy kis intermezzo: míg ezt írom, szól a tv, és valami iráni műsor zenei aláfestése Pink Floyd Shine on you Crazy Diamond :-)))))


Túszban van Firdauszi, a Sah Name írójának a mauzóleuma. Vitatott, hogy valóban ott fekszik-e, de az emléke mindenesetre impozáns. A vakum sajnos még mindig nem jó, így a sírjáról sajnos nem sikerült jó képet készítenem. A falon körben a Sah Naméból válogatott történetek vannak szoborba öntve, és felrakok egy képet az eposz egy 73 kg-os kiadásáról. Nem éppen BKV-ra való.


Na megyek, mert késő van, és holnap ha nem a bolhák, akkor a félbolond szállodatulajdonos fog ébreszteni korán, hogy menjek. De megyek is, repülök Teheránba.

Április 11.

A költészet napja van, amiből otthon is keveset lehet általában érezni, itt, Kabulban annyit sem. Azt gondolom felületesen, hogy az embereknek a legkisebb gondjuk is nagyobb annál, minthogy a költészettel foglalkozzanak. Pedig a perzsa nyelvű költészet (és a pastu nyelvű is) hatalmas, és olyan eposzokat teremtett, mint a Királyok Könyve (Sah Name) Firdauszitól, hogy csak egyet említsek. Azt sohasem értettem, hogy az otthoni irodalomtanítás (legalábbis a legfogékonyabb korban lévő általános iskolai és gimnáziumi) miért bánik olyan mostohán a keleti irodalommal, hogy említésre sem méltatja. Pedig nagyon komoly hatással volt az európai irodalomra, hogy csak a lovagi költészetet, ibn Arabi, al-Maarri és al-Niszaburi hatását Dante Isteni Színjátékára, vagy Ibn al-Miqaffa Pancstantra fordításának hatását az európai állatmesékre említsem.

Na mindegy is. Az én hozzájárulásom a mai naphoz (nem, nem az a kínvers, amit a Szalang-hágón való átkelésem örökíti meg) egy József Attila és egy Karinthy Gábor egy-egy verse.

A HETEDIK

E világon ha ütsz tanyát,
hétszer szűljön meg az anyád!
Egyszer szűljön égő házban,
egyszer jeges áradásban,
egyszer bolondok házában,
egyszer hajló, szép búzában,
egyszer kongó kolostorban,
egyszer disznók közt az ólban.
Fölsír a hat, de mire mégy?
A hetedik te magad légy!

Ellenség ha elődbe áll,
hét legyen, kit előtalál.
Egy, ki kezdi szabad napját,
egy, ki végzi szolgálatját,
egy, ki népet ingyen oktat,
egy, kit úszni vízbe dobtak,
egy, ki magva erdőségnek,
egy, kit őse bőgve védett,
csellel, gánccsal mind nem elég, -
a hetedik te magad légy!

Szerető után ha járnál,
hét legyen, ki lány után jár.
Egy, ki szivet ad szaváért,
egy, ki megfizet magáért,
egy, ki a merengőt adja,
egy, ki a szoknyát kutatja,
egy, ki tudja, hol a kapocs,
egy, ki kendőcskére tapos, -
dongják körül, mint húst a légy!
A hetedik te magad légy.

Ha költenél s van rá költség,
azt a verset heten költsék.
Egy, ki márványból rak falut,
egy, ki mikor szűlték, aludt,
egy, ki eget mér és bólint,
egy, kit a szó nevén szólít,
egy, ki lelkét üti nyélbe,
egy, ki patkányt boncol élve.
Kettő vitéz és tudós négy, -
a hetedik te magad légy.

S ha mindez volt, ahogy írva,
hét emberként szállj a sírba.
Egy, kit tejes kebel ringat,
egy, ki kemény mell után kap,
egy, ki elvet üres edényt,
egy, ki győzni segít szegényt,
egy, ki dolgozik bomolva,
egy, aki csak néz a Holdra:
Világ sírköve alatt mégy!
A hetedik te magad légy.

A kék rózsa

Ballagok hegyen, völgyön, úttalan
utakon; ruhám cafatokba lóg;
dűlöngök, dúdorászom ittasan.
Kísérnek vad nyarak, telek;
könnyezem, botlom, elesem.
És jönnek görcsösbottal ballagók
s kérdik tőlem: te mit keressz?
Szemük rámvetik. S felelek:
én a kék rózsát keresem.

Mert nagyon sok van, ki keres.
Az egyik régi ezüstláncot,
másik szétmállott szavakat.
Harmadik elfújt gyertyalángot,
negyedik olvadt havakat.
Ötödik télidőn tavaszt,
hatodik ezt, hetedik azt...
Keresnek mind... múlt árnyakat
sokan, a jövőt kevesen.
Utamban ők nem ártanak:
én a kék rózsát keresem.

A kék rózsát, a hamvasszirmút!
a szűz csodát, a meztelent!
Az éjfél kibomló haját,
halottak élő sóhaját,
mely boszorkák szemére leng...
fagyott tüzét a gyűlöletnek,
melynek méhe a szerelem...
Én a kék rózsát keresem!
a kék rózsát! a fényeset!
a lengőt és a mozdulatlant.
Keresem jaj, halálraváltan
télen és nyáron szüntelen
a szemeken s az arcokon...
Keresem... s ha majd megtaláltam,
gyöngéden számhoz emelem,
megcsókolom és eldobom...

Taskent és Kabul

Néhány hangulatos kép tavalyról. Az egyik Taskentben készült, hazafelé jövet négy hét Afganisztán után, amikor már nagyon kivoltunk. Taskentben rácsaptunk - ki mire - én a csokira. Benyomtam egy fél kilós M&M csokidrazsét. Jaj de jó volt.

A másik kép Kabulban a Lucky Town guesthouseban készült, az egyik aktuális áramszünet alkalmával. Mondhatnám - a kép hangulatába belefér - hogy újságírok háborús környezetben, de semmi ilyet nem éreztünk. Csak utólag, amikor olvasgattunk különböző jelentéseket, akkor derült ki, hogy hú mennyi veszély leselkedett ránk. De mi akkor semmit sem tapasztaltunk.

Harom hete érkeztem újra vissza, úgyhogy egy kicsit elmaradtam az írással, főleg, ha legutóbbi bejegyzésem dátumát is figyelembe veszem.
Őszintén szólva nehéz volt visszaszokni, ráadásul nagyon jön a tél, amit otthon is utálok, itt pedig ettől félek a legjobban: a házak nincsenek szigetelve rendesen, egy üveg választ el a külvilágtól (úgyhogy hatalmas műanyagokat szoktak az ablakkeretre tűzni), kályhákat kell a szobákba állítani, és nagyon hamar lemegy a nap. Ami PeK-ben még nehezebb, hiszen itt aztán be vagyok szorítva a ház falai közé. Emberpróbáló lesz, az biztos…

Na de maradjunk időrendi sorrendben. Még Dubaiban hozzám verődött egy idősebb német férfi, akinek nedves volt a szeme környéke, és behatolt az intim szférámba. De elkezdünk beszélgetni, és kiderült, hogy Afganisztán és Angola kivételével a világ összes országában járt már, és most érezte, hogy eljött Afganisztán ideje (érezhette volna ezt hamarabb is néhány évvel, akkor sokkal biztonságosabb volt). Turistaként jött ide, de elég felkészületlennek tűnt, mindössze az Afghanistan Lonely Planet volt muníciója. Alapvetően be akart fizetni egy helyi utazási irodába, hogy azokkal járja be a bejárható helyeket. A reptérről elhoztam ide a Le Mondeba, ahol én is rendszeresen megszállok, de később elköltözött egy másik vendégházba, amelyik olcsóbb. A legutóbbi információ szerint valaki látta a kabuli reptéren, amint egy hét után éppen elhagyja az országot. Eddig bírta. Remélem Angolával több szerencséje lesz.

Megérkezésem után két nappal jöttem PeK-be először, és hogy fogadj isten megfelelő legyen, útközben lerobbant az autó (megint). Mindez úgy négy óra felé, PeK-től még vagy 20 km-re, és a nap kezdte elveszíteni a fényét. Még tartott a Ramadán, az úton mindenki száguldott, hogy az iftárra hazaérjen, úgyhogy megállni és velünk vacakolni volt a többség utolsó gondolata. De hát végül is mindannyian Allah kezei között vergődünk, ő pedig nem azt íratta a nagy sorsfán arra a levélre, amelyen a nevem van, hogy ott ragadok. Egy arra járó taxisnak a levelére viszont azt íratta, hogy megáll, és bevontat minket. Azt már gondolom emberünkre bízta, hogy pofátlanul sok pénzt kért érte, és hogy a szerpentinen 100-al száguldott, miközben egy nála háromszor súlyosabb telepjárót húz maga mögött, amelynek egy idő után beragadt a fékje. Ha rajzfilmfigura lennék (és nem csak az orrom hegye nézne ki úgy), akkor égnek álló hajjal szálltam volna ki a kocsiból, mikor végre bevontatott minket a szerelőhöz.

A következő három napot a gyerekek között töltöttem, mint egy nevelő osztogattam a jótanácsokat, kevés sikerrel. Közben felavattuk a generátort is, mert napokon át nincs áram a városban. Ramadán végével én is felmentem Kabulba, hogy meghosszabbítsam a vízumom és ennek előfeltételeként megcsináltassam a munkavállalói engedélyem. Elutazásom reggelén egy madár ült az ablakom díszlécére, és mivel az üveg visszatükröződő fóliával van bevonva, egész közel tudtam menni, hogy lefotózzam.

Kabulban a két ügy elintézése kereken két hetet vett igénybe, rémálom szerű körülmények között. Minisztériumokból minisztériumokba, főosztályokról főosztályokra, folyosó ajtókon ki és be. Eleinte hajtott a vágy, hogy megismerjem a folyamatot, de egy idő után sikerült elvesztenem a türelmem és a humorom. Megdöbbentő körülményeket látni az afgán bürokráciában, emberek elképesztő körülmények között dolgoznak, és gyakran csak azért, olyan pozícióban, hogy legyen munkájuk.

Fura hely ez az ország… Itt van például az az étterem, ahol gyakran eszem, és ahol a pincérek egyenruhája Adiodas zizegős tréning, vagy egy angol nyelvű FHM-en összevesző koldus és utcagyerekek. Nem tudom honnan szerválta a lapot (néhány Muscle and Fittness, Aviation és ELLE kíséretében), de 200 afgánért árulta az étterem előtt, és minden arra járó gyerek a csajokat akarta megnézni benne. A gazdasági minisztériumban meg megjelent egy fazon, öltönynadrág, makkos cipő, és fekete póló, amire FBI Female Body Inspector volt kiírva meztelen nők sziluettjével, egy másikon pedig rózsaszín póló, Stop Breast Cancer felirattal. Szerintem itt az emberek még mindig annyira ártatlanok, hogy fel sem tűnik senkinek, hogy mi van a pólókon.

Pénteken tudtam kicsit felszabadulni, amikor megnéztem pár helyet Kabulban, amiket még nem láttam.

Kabulban az élet csak éjjel áll le (némelyeknek, de csak keveseknek akkor sem). Napközben süt a nap, szinte sosem volt felhő az égen, mindenki ment valahova, zsúfoltak az utcák, beáll a forgalom.



Szóval pénteken a Dal ul-Aman-nál kezdtem a napot, amelyet a 20-as években építetett Amanullah király, és az afgán országgyűlés otthonának szánta, de egyetlen napig sem üzemelt úgy, majd először kigyulladt, majd felgyújtották, majd először szétlőtték a mudzsahedek, majd még jobban az oroszok. Most NATO katonák kilátója. A kornyek eleg szepen szet van meg love.



A palota mellett van a Nemzeti Múzeum. Bentről azért nincs képem, mert nem jó a vakúm. Van egy érdekes kiállítás a Nurisztáni Kafírokról, néhány Gréko-Bakrtiánus lelet, buddhák, és egy fotókiállítás az egykori Taskurganról, amelyet a 80-as években szétlőttek az oroszok. A képeken egyáltalán nem látszott, hogy a hetvenes évek közepén készültek, ma is minden ember, utca és bazár így néz ki vidéken. Az udvron allt viszont egy kiszuperalt mozdony es nehany regi kocsi, amelyek tobbnyire ossze voltak torve itt-ott.

Ezután következett a világ legnyomorúságosabb állatkertje, és az egyetlen, ahol Mickey Mousenak tilos Pepsivel itatnia a majmokat. A ketrecek koszosak, ahogy az állatok is, és sajnálattal közlöm, hogy Marjan az elhíresült félszemű oroszlán, aki dacolt a tálibok uralmával, már nincs az élők között.

Az állatkert után még kimentem Paghmanba, ami egy falu nem messze Kabultól, és van egy diadalíve. Ennyit kell tudni róla.


Ma jöttem vissza Pol-e Khumriba. A Szalang tetején már havasak a csúcsok. Felfele menet elhaladtunk egy bicikli verseny mellett. El kell ismernem, nem kis feladat lehetett feltekerni.