Rock'n'Roll Afghanistan

Átadás

Tegnap hivatalosan is átadtuk Baghlan tartomány egyetlen közösségi bábanőképző központ új oktatótermét. Úgyhogy ez az előző bejegyzésembe vert egy nagy lyukat. Azok a bábanők, akik itt végeznek visszatérnek a közösségeikbe, és remélhetőleg eleinte ott, majd akár az egész országra kiterjedően hozzájárulnak az iszonyatos gyermekágyi-, csecsemő-, és gyermekhalandóság csökkentéséhez.

Gyermekágyi halandóság:

Csecsemőhalandóság/gyermekhalandóság:

Képzett szakember melletti szülés:

Mindenki kedvence: Szalang

Miről is lehetne szó egy újabb afganisztáni misszió megkezdésekor, mint a Szalangon való átkelésről :-). Számomra minden igazi idejövetel ott kezdődik, és ott is ér véget. Most is így volt, és immár elmondhatom, hogy tavasszal is láthattam. Ugyanis míg Kabulban 20 fok körül van, Pol-e Khumriban a napon már 30, addig a Szalangon még kb. 180 cm-es hó.

Rakok pár képet, arról úgysem tudnék izgalmasan írni, hogy mennyi dolgom van, és mennyi minden szakad rám ilyenkor, mikor először szembesülök az iroda ügyeivel ennyi idő után. Egyébként arra gondoltam, hogy ha olyan irodalmi vénám lenne, mint Nagib Mahfúznak, vagy Taha Husszeinnek (vagy leginkább Kafkának), akkor remek kis novellákat dobhatnék össze az afgán közigazgatás lidércnyomás szerű müködéséről, az asztalokon fekvő, a hivatalnokok fölé dölő dossziékről, a gyümölcskosarakban tartott hivatalos iratokról, és az irodák padlószönyegén főzött teákról. De nincs.

Ma egyébként beköszöntött a perzsa új év, a (fonetikusan) nó rúz (ﻧﻮ ﺭﻭﺯ) , pashtúl a nó kal (ﻧﻮ (ﻛﺎﻝ. Már tegnap délután megszűnt az élet, mára pedig kihaltak az utcák, mert mindenki megindult valamilyen szent helyre (mint pl. Mazar-e Sharif), vagy ha ezt nem tehette, vagy nem akarta, akkor fel a dombokra. Innen a házból csak az apró pontokat körülvevő por látszott. Azt mondják, hogy majd a valódi népvándorlás holnap lesz. Talán én is kimegyek, ha időben végzek a munkámmal (ugyanis kénytelen vagyok az állandó áramszünet miatt rapszodikusan haladni).

Na jó, itt vannak képek.

Signboard

Már egy ideje szerettem volna feltenni ezt a képet:

Elhavazva

Ma elindultam Balkhba (Mazartól egy óra), csak, hogy kicsit végre kiszakadjak PeK-ből. Nem jutottam el odáig, ugyanis aligh, hogy kiértünk PeK-ből iszonyatos hóesésbe kerültünk, és egyáltalán nem volt biztos, hogy a latyakos úton időben elérünk Balkhba és vissza még ma. Úgyhogy Samanganban megreggeliztünk, és visszafordultunk. PeK-ben persze nem esett, csak latyakos eső szemerkél. Nagyon sajnálom, Balkh az egyetem óta a listán van. A világ egyik legjelentősebb muszlim történelmi városa (itt született Rumi is), de az iszlám hódítása előtt is fontos város volt, és állítólag elég sok minden megmaradt az épületekből. Remélem lesz még egyszer lehetőségem látni.

Update:
Egy órára visszaérkezésemet követően utolért a hóesés, és Pol-e Khumrit is elborította ez a hideg, fehér massza, amit jaj de nagyon szeretek... Szerencsére néhány órán belül elállt, és azóta el is olvadt. Viszont a hideg maradt, ami ellen kétféle képpen tudok védekezni: bezacskóztam a ház ablakait (mint valami gagyi Christo, becsomagoltam az épületet; ez amolyan afgán performance), és fatüzelésű kályhával (amelyet zseniálisan hordóból alakítottak ki).

34, PeK

Ma reggel Mirza a sofőr és Matin az egyik őr megleptek születésnapom alkalmából: vettek egy tortát és valami Cobra nevű parfümöt. Az ebédlő asztalon vártak, amikor lementem kávézni. Meghatott a kedvességük, nem gondoltam volna.


Tegnap régi barátommal, Alexel beszélgettem sokáig. Csak három hónapot töltöttünk együtt Kuvaitban, nyolc éve, de azóta minden születésnapom alkalmával felhív. Az egyik legérdekesebb figura, akivel valaha találkoztam: mikor először láttam azt hittem, hogy egyiptomi, de kiderült, hogy német. Fiatal korában (most még csak harminc) a német különlegeses csapatokban szolgált, közben modelkedett és filmezett, aztán ösztöndíjat kapott Kuvaitba, ahol egy szál késsel készített magának papucsot a padlószőnyeg maradványaiból (csak ellátást kapott, pénzt nem a kuvaiti államtól), majd bejárta a törzsi területeket Pakisztánban, a dzsungelt dél-kelet Ázsiában, utána marketinget tanult Kuala Lumpurban, majd az eddigi legfiatalabbként elvégezte a Madridban és Sanghajban székelő Instituto de Empresa-t miközben Londonban dolgozott, és most Amsterdamban él. Németül (anyanyelve), angolul, franciául, arabul, spanyolul, hollandul és egy kicsit malájul és indonézül is beszél. Legutóbb Londonban találkoztunk 2005-ben, ahol egy konferencián vettem részt. Valami penny marketben vettem sajttortát. Alex tudtom nélkül beszkennelte a sajttorta dobozát azzal a szándékkal, hogy ha egyszer valami elcseszett helyen ünneplem majd a születésnapomat, akkor majd elküldi a képet. Tegnap elküldte. Ilyen srác. A másik kép Kuvaitban készült, Alex középen, a másik srác a világ egyik leginteligensebb fiúja, Jaszín Szíriából. Köszönöm Alex...

Homokvihar

Homok: különféle kőzeteknek és ásványi anyagoknak apró szemű törmeléke, melyet a víz, jég vagy szél elhordott eredeti képződési helyétől és alkalmas helyen lerakott. A homokszemek nagysága változatos a 2-1/16 mm között, de a gaussi differenciál görbületet követve az átlag átmérő 1/8 mm.

Délután kettőre narancssárgába borult a világ, legalábbis ami látszott belőle. A többségét ugyanis a homok eltakarta, így a látóhatár úgy tíz méterre csökkent. Az egész reggel kezdődött, nagy széllel és szürkeséggel, ami azonban napot még nem takarta el teljesen. Sőt: egy fél órára még volt annyi ereje, hogy áttörje ezt a maszlagot. De csak fél órára, mert utána folyamatosan egyre több és több homok kavargott bele a levegőbe, mígnem az 1/8 mm-es katonákból álló sereg győzött.

Az utcák kihaltak, akiknek mégis dolguk volt, azok beburkolóztak, ami valószínűleg nem sokat segít. A homok annyira apró szemű, hogy átpréseli magát a legkisebb réseken is.

Köszönhetően a ház zseniális szigetelésének ide is mindenhol befolyik, szépen kirajzolva azt az utat, ahol majd a hideg is be fog jönni (vagyis mindenhol… a fogaim között is homok ropog, amit nem tartok éppen a „legalkalmasabb” helynek).

Egy péntek, Pol-e Khumriban

A péntek a pihenésé, kikapcsolódásé (most is épp az Iron&Wine szól, ami tökéletes a nap hangulatához). Legalábbis Afganisztánban, úgyhogy mivel a házban megint nincs áram, délután én is kimentem a városba kicsit elvegyülni, nézelődni. Az emberek csak csodálkozva néztek rám, azt hiszem ritkán látnak közöttük európai embert, és fenyegetettséget, veszélyt egyáltalán nem éreztem. A keleten megszokott how are you-n és a szalam-on kívül csak egy mobilt akart rám erőltetni egy kb. 150 centis gyerek, aztán egy thank you very much kíséretében ő is arrébb állt.

A pénteki bazárban (is) mindenféle csecsebecsét, lim-lomot lehet kapni, de úgy látszik mostanában a legnépszerűbbek a meleg, téli ruhák és a mobiltelefonok, a legnagyobb tömeg itt gyűlt össze. Persze lehetett kapni még zöldséget, gyümölcsöt, kályhát, szőnyeget és ócskavasat is.
Ezen a képen éppen mobiltöltő állomást örökítettem meg. Az akkukat ki kell venni a telefonból, és az izzó jelzi, ha működik a töltő.

Elhatároztam, hogy megnézem az ún. pehlevi birkózást, de addig sokat kellett várnom, így besétáltam a parkba, majd a túloldalán át- és visszavitettem magam a révésszel.

A városban a délután másik programja valami focimeccs volt, én a bemelegítést örökítettem meg, mert játék ütötte egymást a birkózással.

Először azt mondták be hangszóróval, hogy kutyaviadal lesz. Kicsit küszködtem magammal, hogy valóban látni akarom-e, de a kíváncsi, utazó énem győzött, így ottmaradtam. Szerencsére közölték a tisztelt publikummal, hogy a viadal ismeretlen okból kifolyólag elmarad, így csak a pehlevire kerül sor. Nekem úgy tűnt, hogy különösebb szabály nélkül birkóznak: a rendezők leraknak egy borítékban pénzt az aréna közepére, majd a közönség sorai közül önként jelentkezőket összepárosítják (kicsi, nagy, erős, gyenge), adnak rájuk egy dzsekit, piros övet, és mehet a küzdelem addig, amíg az egyik el nem esik, ki nem gáncsolják, vagy földhöz nem vágják. A győztes akkor megkapja a borítékot, és jön a következő mérkőzés.