péntek, március 28, 2008

Kaland

Valaki kérte, hogy írjak sok kalandról itt a blogon. Nos önmagában az itt épp elég kaland, hogy itt vagyok, de a kérésen elgondolkozva rájöttem, hogy valahol dolgozni és utazni milyen minőségbeli különbséget jelent. Mondom, hacsak nem tekintem az egész kint létemet kalandnak. Mert a mindennapok apró történései sem elhanyagolható szinten ad az embernek, vagy éppen vesz ki belőle; apró kalandok mind-mind.

Ez az egész ország egy kaland; jó és rossz értelemben egyaránt. Kalandoztak benne az angolok, az oroszok (szovjetek), a mudzsahedek, a tálibok, és most kalandoznak benne a nemzetközi erők, a nagy nemzetközi szervezetek, és persze megint a tálibok. Rossz értelemben véve a kalandot, csak annak tűnik az egész ISAF jelenlét, és bizony a nemzetközi segélyezés. Lehet, hogy rossz hangulatban írom ezt, de idestova 7 éve nem javul a helyzet. Rengetegen vitába szállnának velem ezért a mondatért, és persze bizonyos szempontból igazuk is van. Hiszen van prosperitás, van mobil hálózat, új épületek és vagy 2000 házasságkötő terem. Amik kettőezer egy előtt nem voltak. Csakhogy szerintem ez nem haladás. Az egész olyan, mintha egy hatalmas időgéppel érkeztünk volna mi külföldiek, és a teleportáló ajtón átesett volna még egy csomó dolog otthonról, nyugatról. Mielőtt polgárháborúba zuhant volna ez az ország, ugyanilyen volt a helyzet, az ezer kilencszázas évek különböző évtizedeinek megfelelően. De a leírhatatlan különbség a város és a vidék között ugyanúgy megvan, a leírhatatlan különbség a gazdagok és a szegények között ugyanúgy megvan (az olló talán rövid ideig, mesterségesen kisebbre volt nyitva egy ideig Nadzsibullah korában), megalapozott elképzelés a fejlődés irányát illetően most sincs. Katonailag egyszerűen nem tudnak mit kezdeni a lázadó csapatokkal, azok a civilek életét elérő gennyes nyúlványaival. Szerintem a fejlesztési dokumentumok is csak kívánság listák. Milyennek akarja látni a nemzetközi közösség Afganisztánt? Mit akar elérni? Fogalmuk sincs, ahogy az afgánoknak sem. Stabil kormányzatot? A megígért segélyek nagy részét (kivéve az EU-t) még át sem adták. Mi lesz, ha katonailag tényleg rend lesz itt? Alig fog néhány civil szervezet erre kóricálni, és közel annyi segély nem fognak idehozni. Kabul, Mazar, Herát jó lesz: lesz áram, utak, működő közintézmények. Ott, ahol pénz van, ott lesznek ilyen dolgok. De most is a pénz viszi előre e kitüntetett városokat: a befektetések, a kereskedelem miatt fejlődnek, nem a segélyek miatt. A vidéki Afganisztán ugyanolyan marad, mint volt. Európai szemszögből a középkorban élve (nem, egy fikarcnyi degradáló hangnem nincs ebben a mondatban).

Ugye senki nem gondolja komolyan, hogy egy tönkretett, háborús országot segélyekkel rendbe lehet hozni?

Persze, leírhatatlanul fontosak a kórházak, az utak, az iskolák. Leírhatatlanul fontosak a mi kis segélyeink, amelyek elérik az embereket, 10-nek, 100-nak, 150 000-nek megkönnyítik az életét, javítanak rajta. De egy nemzeten nem segítenek. Még a 100-szor ilyen programok sem együttvéve. Csak el kell jönni ide, és megnézni. Nem egy kicsit belekukkantani, mint ahogy általában történni szokott, hanem belelátni. Egy picit csak. Egy új út nem rakja rendbe az afgánok lelkében esett kárt. Hiába jutsz el könnyedén A-ból B-be, ha nem mered felvenni az útszélén álló stoppost, mert megtört a bizalmad a honfitársad iránt. És ez szerintem sokkal komolyabb probléma a saját kormányukba vetett bizalom hiányánál. Az igazi kalandot az afgánok élik át, minden nap. Egy kaland eljutniuk a kórházakba, iskolákba. Egy kaland kifizetni az orvost, az oktatást. Egy kaland elintézni valamit a közigazgatásban. Egy nyomorúságos sorsba születtet kislánynak kaland,amikor eladják, és valahol Dubaiban köt ki. Egy kisfiúnak kaland, amikor gazdagok táncosfiút nevelnek belőle, és a családja cserébe kap némi pénzt. Egy kaland túlélni.

Az én kalandjaim (és a többi külföldi itt dolgozóé is) ehhez képest legovár építése az óvoda udvarán. Nekem néhány hónapig, évig kellemetlen, hogy nincs áram, hogy mindig ugyanazt eszem, hogy időnként komoly veszélynek vagyok kitéve. Időnként. A délen harcoló katonáknak iszonyatos, hogy fél évig napi életveszélyben vannak, és akik ellen harcolnak ugyanúgy fogalmuk sincs mit akarnak, miközben a két oldal politikusai kalandoznak. The bravery of being out of range...

Na mindegy, valami mást.

Tegnap Mazar-e Sharifben jártam, és alig, hogy visszaértem, felhívtak a magyar táborból, hogy a következő időszakban fokozottabb veszély fenyegeti a civil szervezetek dolgozóit, ugyanis Mazar környékén elraboltak egy NGO munkatársát. Az, hogy milyen nemzetiségű volt, és Mazar környékén hol, az nem derült ki. Pedig nem mindegy, mert eben az országban akár néhány km különbség is jelentős biztonsági kockázat növekedéssel jár. Úgyhogy ha úgy vesszük, akkor kalandosan megúsztam a tegnapi napot.

Jó volt tavasszal végigutazni a mazari úton. Ilyenkor még nem jártam arra, és teljesen más színeket mutat, mit télen. Pedig sajnos nem esik az eső (Kabulban és Kunduzban népi eső imákat tartanak az emberek), mégis színesebb, mint nyáron, amikor a meleg és a forró napsütés kitikkasztja a dombok oldalát.

Visszafele jövet megálltam az út mellett megbúvó kis forrás mellett (itt írtam róla), és megdöbbenéssel láttam, hogy valami érthetetlen fejlesztésbe kezdek valakik: a kis vízgyűjtő körül kikaparták a talajt, és tyúkketrec kerítésbe csomagolt hatalmas kőtömbökkel elkezdték körbe építeni. Hogy ennek mi az értelme azt nem tudom: ami eddig a maga természetes szépségében ott pompázott, az most átváltozik valami mesterséges akármivé.

Itt vannak előtte és utána képek.

Előtte 1.

Előtte 2.

Utána 1.

Utána 2.

Ma egyszer csak beállított Kabulból az Egészségügyi Minisztérium egyik főosztályvezetője egy baráti látogatásra. Out of the blue, ahogy az angol mondja, úgyhogy még csipásan próbáltam az afgán vendéglátás íratlan szabályainak sebtében megfelelni, miközben az agyam egy kicsi, de állhatatos nyúlványa folyamatosan kávé után sikítozott. De a kisebb nehézségek ellenére (pont fekete teát kértek, miközben csak zöld volt, pont kifogyott a gáz, és amikor merülőforralóval próbáltuk helyettesíteni pont elment az áram) jól sikerült találkozó volt, jót beszélgettünk.

Kicsit elszaladt velem a ló feljebb, de ez van. Ennek ellenére naponta felkelünk és tesszük a dolgunkat, és várjuk, hogy elégedettek legyünk.

Jó éjszakát.

The Bravery of Being Out of Range

You have a natural tendency
To squeeze off a shot
You're good fun at parties
You wear the right masks
You're old but you still
Like a laugh in the locker room
You can't abide change
You're at home on the range
You opened your suitcase
Behind the old workings
To show off the magnum
You deafened the canyon
A comfort a friend
Only upstaged in the end
By the Uzi machine gun
Does the recoil remind you
Remind you of sex
Old man what the hell you gonna kill next
Old timer who you gonna kill next
I looked over Jordan and what did I see
Saw a U.S. Marine in a pile of debris
I swam in your pools
And lay under your palm trees
I looked in the eyes of the Indian
Who lay on the Federal Building steps
And through the range finder over the hill
I saw the front line boys popping their pills
Sick of the mess they find
On their desert stage
And the bravery of being out of range
Yeah the question is vexed
Old man what the hell you gonna kill next
Old timer who you gonna kill next
Hey bartender over here
Two more shots
And two more beers
Sir turn up the TV sound
The war has started on the ground
Just love those laser guided bombs
They're really great
For righting wrongs
You hit the target
And win the game
From bars 3,000 miles away
3,000 miles away
We play the game
With the bravery of being out of range
We zap and maim
With the bravery of being out of range
We strafe the train
With the bravery of being out of range
We gain terrain
With the bravery of being out of range
With the bravery of being out of range
We play the game
With the bravery of being out of range

Pigs on the Wing

If you didn't care what happened to me,
And I didn't care for you
We would zig zag our way through the boredom and pain
Occasionally glancing up through the rain
Wondering which of the buggers to blame
And watching for pigs on the wing.

csütörtök, március 20, 2008

Mindenki kedvence: Szalang

Miről is lehetne szó egy újabb afganisztáni misszió megkezdésekor, mint a Szalangon való átkelésről :-). Számomra minden igazi idejövetel ott kezdődik, és ott is ér véget. Most is így volt, és immár elmondhatom, hogy tavasszal is láthattam. Ugyanis míg Kabulban 20 fok körül van, Pol-e Khumriban a napon már 30, addig a Szalangon még kb. 180 cm-es hó.

Rakok pár képet, arról úgysem tudnék izgalmasan írni, hogy mennyi dolgom van, és mennyi minden szakad rám ilyenkor, mikor először szembesülök az iroda ügyeivel ennyi idő után. Egyébként arra gondoltam, hogy ha olyan irodalmi vénám lenne, mint Nagib Mahfúznak, vagy Taha Husszeinnek (vagy leginkább Kafkának), akkor remek kis novellákat dobhatnék össze az afgán közigazgatás lidércnyomás szerű müködéséről, az asztalokon fekvő, a hivatalnokok fölé dölő dossziékről, a gyümölcskosarakban tartott hivatalos iratokról, és az irodák padlószönyegén főzött teákról. De nincs.

Ma egyébként beköszöntött a perzsa új év, a (fonetikusan) nó rúz (ﻧﻮ ﺭﻭﺯ) , pashtúl a nó kal (ﻧﻮ (ﻛﺎﻝ. Már tegnap délután megszűnt az élet, mára pedig kihaltak az utcák, mert mindenki megindult valamilyen szent helyre (mint pl. Mazar-e Sharif), vagy ha ezt nem tehette, vagy nem akarta, akkor fel a dombokra. Innen a házból csak az apró pontokat körülvevő por látszott. Azt mondják, hogy majd a valódi népvándorlás holnap lesz. Talán én is kimegyek, ha időben végzek a munkámmal (ugyanis kénytelen vagyok az állandó áramszünet miatt rapszodikusan haladni).

Na jó, itt vannak képek.

kedd, december 25, 2007

Tatai vadludak

Elég őrült dolognak gondoltam reggel 6.30 kor elindulni karácsony reggelén Tatára, hogy megnézzem a vadludakat, amelyek álltólag itt telelnek. Legalább is ezt írta a megízhatóságáról híres Blikk. Szerencsére nem egyedül mentem, sőt vittek, így a társaság midenképpen kellemes volt. Tatára beérve annyit tudtam, hogy a Tófarokhoz kell menni, ez az Öregtó egyik sarka, ahol nagyon gyalogutak sincsenek. Útközben, a ismeretterjesztő táblákról az is kiderült - meglepetésemre - hogy a tó egy jelentős magyar madártelelő hely. A parkolóól jó fél, háromnegyed órát sétáltunk először a parton, majd a tómederben a Tófarok rész felé. A tavat télre eléggé leeresztik, pont, hogy a madarak tudjanak telelni (nem világos előttem teljesen az összefüggés). A mederben járkálás és madárközeltés tilos, ezért útólag is elnézés ( a madaraktól is).

Tatai ismerősök szerint a madarak napfelkelte környékén elhagyják a tavat és csak napnyugtára térnek vissza. ezért is érkeztünk olyan háromnegyed nyolc körül, kicsivel napkelte után. A tó sarkában nagy fekete foltot vettünk észre, amely egyszercsak felrebbent.

Reméltük nem mi okoztuk ezt a tömeges vándorlást, mert szinte egyetlen madár sem tért vissza. Biztos ez volt a reggeli kimenőjük.

Ezután még kicsit bementünk a sásba, de láttunk méf vadludakat és gémszerű madarakat alacsonyan elhúzni. A tér oözepén már csak néhány tucat madár maradt, néha mutatóba felbukkant még egy-egy vadlúd csapat. Nils Holgerson után legalábbis anna azonosítottuk őket.
Ez meg is oldotta problémánkat, röviden sziesztáztunk egyet, kis cigi, karácsonyi ajándék csere, csoki és gyönyörködtünk egyet a tájban.
Félsiker, némi tapasztalat szerzés Tatát illetően, karácsonykor nem is rossz eredmény

szombat, december 01, 2007

Signboard

Már egy ideje szerettem volna feltenni ezt a képet:

Elhavazva

Ma elindultam Balkhba (Mazartól egy óra), csak, hogy kicsit végre kiszakadjak PeK-ből. Nem jutottam el odáig, ugyanis aligh, hogy kiértünk PeK-ből iszonyatos hóesésbe kerültünk, és egyáltalán nem volt biztos, hogy a latyakos úton időben elérünk Balkhba és vissza még ma. Úgyhogy Samanganban megreggeliztünk, és visszafordultunk. PeK-ben persze nem esett, csak latyakos eső szemerkél. Nagyon sajnálom, Balkh az egyetem óta a listán van. A világ egyik legjelentősebb muszlim történelmi városa (itt született Rumi is), de az iszlám hódítása előtt is fontos város volt, és állítólag elég sok minden megmaradt az épületekből. Remélem lesz még egyszer lehetőségem látni.

Update:
Egy órára visszaérkezésemet követően utolért a hóesés, és Pol-e Khumrit is elborította ez a hideg, fehér massza, amit jaj de nagyon szeretek... Szerencsére néhány órán belül elállt, és azóta el is olvadt. Viszont a hideg maradt, ami ellen kétféle képpen tudok védekezni: bezacskóztam a ház ablakait (mint valami gagyi Christo, becsomagoltam az épületet; ez amolyan afgán performance), és fatüzelésű kályhával (amelyet zseniálisan hordóból alakítottak ki).



hétfő, november 26, 2007

csütörtök, november 22, 2007

34, PeK

Ma reggel Mirza a sofőr és Matin az egyik őr megleptek születésnapom alkalmából: vettek egy tortát és valami Cobra nevű parfümöt. Az ebédlő asztalon vártak, amikor lementem kávézni. Meghatott a kedvességük, nem gondoltam volna.


Tegnap régi barátommal, Alexel beszélgettem sokáig. Csak három hónapot töltöttünk együtt Kuvaitban, nyolc éve, de azóta minden születésnapom alkalmával felhív. Az egyik legérdekesebb figura, akivel valaha találkoztam: mikor először láttam azt hittem, hogy egyiptomi, de kiderült, hogy német. Fiatal korában (most még csak harminc) a német különlegeses csapatokban szolgált, közben modelkedett és filmezett, aztán ösztöndíjat kapott Kuvaitba, ahol egy szál késsel készített magának papucsot a padlószőnyeg maradványaiból (csak ellátást kapott, pénzt nem a kuvaiti államtól), majd bejárta a törzsi területeket Pakisztánban, a dzsungelt dél-kelet Ázsiában, utána marketinget tanult Kuala Lumpurban, majd az eddigi legfiatalabbként elvégezte a Madridban és Sanghajban székelő Instituto de Empresa-t miközben Londonban dolgozott, és most Amsterdamban él. Németül (anyanyelve), angolul, franciául, arabul, spanyolul, hollandul és egy kicsit malájul és indonézül is beszél. Legutóbb Londonban találkoztunk 2005-ben, ahol egy konferencián vettem részt. Valami penny marketben vettem sajttortát. Alex tudtom nélkül beszkennelte a sajttorta dobozát azzal a szándékkal, hogy ha egyszer valami elcseszett helyen ünneplem majd a születésnapomat, akkor majd elküldi a képet. Tegnap elküldte. Ilyen srác. A másik kép Kuvaitban készült, Alex középen, a másik srác a világ egyik leginteligensebb fiúja, Jaszín Szíriából. Köszönöm Alex...



szombat, november 17, 2007

Taskent és Kabul

Néhány hangulatos kép tavalyról. Az egyik Taskentben készült, hazafelé jövet négy hét Afganisztán után, amikor már nagyon kivoltunk. Taskentben rácsaptunk - ki mire - én a csokira. Benyomtam egy fél kilós M&M csokidrazsét. Jaj de jó volt.

A másik kép Kabulban a Lucky Town guesthouseban készült, az egyik aktuális áramszünet alkalmával. Mondhatnám - a kép hangulatába belefér - hogy újságírok háborús környezetben, de semmi ilyet nem éreztünk. Csak utólag, amikor olvasgattunk különböző jelentéseket, akkor derült ki, hogy hú mennyi veszély leselkedett ránk. De mi akkor semmit sem tapasztaltunk.

péntek, november 16, 2007

Nem azok a klasszikus utazós képek



Itt fent kitart a hó egyelőre. Egy hete óriási vihar volt éjjel és mikor reggel kinéztem az ablakon, olyan furcsa volt a táj. Először nem tudtam rájönni, aztán leesett. Éjszaka a fenyőfa kivételével mindenfáról leverte a szél a faleveleket. Megdöbbentő néhány percig volt ez csupaszság. A hó egy kicsit ismét fel felöltöztette a fákat.

kedd, november 13, 2007

Homokvihar

Homok: különféle kőzeteknek és ásványi anyagoknak apró szemű törmeléke, melyet a víz, jég vagy szél elhordott eredeti képződési helyétől és alkalmas helyen lerakott. A homokszemek nagysága változatos a 2-1/16 mm között, de a gaussi differenciál görbületet követve az átlag átmérő 1/8 mm.

Délután kettőre narancssárgába borult a világ, legalábbis ami látszott belőle. A többségét ugyanis a homok eltakarta, így a látóhatár úgy tíz méterre csökkent. Az egész reggel kezdődött, nagy széllel és szürkeséggel, ami azonban napot még nem takarta el teljesen. Sőt: egy fél órára még volt annyi ereje, hogy áttörje ezt a maszlagot. De csak fél órára, mert utána folyamatosan egyre több és több homok kavargott bele a levegőbe, mígnem az 1/8 mm-es katonákból álló sereg győzött.

Az utcák kihaltak, akiknek mégis dolguk volt, azok beburkolóztak, ami valószínűleg nem sokat segít. A homok annyira apró szemű, hogy átpréseli magát a legkisebb réseken is.

Köszönhetően a ház zseniális szigetelésének ide is mindenhol befolyik, szépen kirajzolva azt az utat, ahol majd a hideg is be fog jönni (vagyis mindenhol… a fogaim között is homok ropog, amit nem tartok éppen a „legalkalmasabb” helynek).

péntek, november 02, 2007

Egy péntek, Pol-e Khumriban

A péntek a pihenésé, kikapcsolódásé (most is épp az Iron&Wine szól, ami tökéletes a nap hangulatához). Legalábbis Afganisztánban, úgyhogy mivel a házban megint nincs áram, délután én is kimentem a városba kicsit elvegyülni, nézelődni. Az emberek csak csodálkozva néztek rám, azt hiszem ritkán látnak közöttük európai embert, és fenyegetettséget, veszélyt egyáltalán nem éreztem. A keleten megszokott how are you-n és a szalam-on kívül csak egy mobilt akart rám erőltetni egy kb. 150 centis gyerek, aztán egy thank you very much kíséretében ő is arrébb állt.

A pénteki bazárban (is) mindenféle csecsebecsét, lim-lomot lehet kapni, de úgy látszik mostanában a legnépszerűbbek a meleg, téli ruhák és a mobiltelefonok, a legnagyobb tömeg itt gyűlt össze. Persze lehetett kapni még zöldséget, gyümölcsöt, kályhát, szőnyeget és ócskavasat is.
Ezen a képen éppen mobiltöltő állomást örökítettem meg. Az akkukat ki kell venni a telefonból, és az izzó jelzi, ha működik a töltő.

Elhatároztam, hogy megnézem az ún. pehlevi birkózást, de addig sokat kellett várnom, így besétáltam a parkba, majd a túloldalán át- és visszavitettem magam a révésszel.

A városban a délután másik programja valami focimeccs volt, én a bemelegítést örökítettem meg, mert játék ütötte egymást a birkózással.

Először azt mondták be hangszóróval, hogy kutyaviadal lesz. Kicsit küszködtem magammal, hogy valóban látni akarom-e, de a kíváncsi, utazó énem győzött, így ottmaradtam. Szerencsére közölték a tisztelt publikummal, hogy a viadal ismeretlen okból kifolyólag elmarad, így csak a pehlevire kerül sor. Nekem úgy tűnt, hogy különösebb szabály nélkül birkóznak: a rendezők leraknak egy borítékban pénzt az aréna közepére, majd a közönség sorai közül önként jelentkezőket összepárosítják (kicsi, nagy, erős, gyenge), adnak rájuk egy dzsekit, piros övet, és mehet a küzdelem addig, amíg az egyik el nem esik, ki nem gáncsolják, vagy földhöz nem vágják. A győztes akkor megkapja a borítékot, és jön a következő mérkőzés.