R.I.P. Mr. Richard Wright (28 July 1943 – 15 September 2008)

Ritának

Némi autókázás Afganisztánban

Kipróbáltam magam a YouTube-on. Kaland Afganisztánban, hehe

R.I.P.

Elcsodálkoztam naivitásunkon és átírtam egy kicsit a fejlécet a cím. Nagyon ambíciózusak voltunk. Emlékül itt, amit levettem:

reményeink szerint életünk hátralevő részében is sokat fogunk még utazni. főleg erről akarunk majd itt beszámolni és persze minden érdekes hírt is kommentálni fogunk ami ebből a térségből jön. persze ha marad rá időnk.

Kis betűvel kezdődött, úgyhogy biztos én írtam annak idején :)

Minden érdekes hírt - jézusom de gyerekes

Mashad és egy nap Kabul

Az előbb megdöbbentő dolgott fedeztem fel: ahogy elkezdtem a fényképeket feltölteni, a laptopom vezeték nélküli kapcsolatot jelzett! Itt, a bolhafészek hotelben (irániak, afgánok és arabok járta sikátorban) tudom fogni a Hotel Melal jelét. Gondolom eszükbe sem jutott jelszóval védeni, annyira elkpézelhetetlennek tűnik, hogy valaki wifi-s laptoppal rohangál. Bár ez Irán, úgyhogy minden elképzelhtő. A nagy örömre íme pár kép az elmúlt három napról. Azért 3, mert utazásom előtt Kabulban még felmentem az egyik dombon álló várszerű erődítménybe, ahol korábban fegyvereket őriztek. Most tök üres és kiábrándító. Viszont jó a kilátás a városra.


Kabulból nem akartak kiengedni (ezt sem hittem volna, hogy valaha megérem), mert nem volt iráni vízumom. Arra, hogy a reptéren veszem fel az volt az érvük, hogy az előző nap egy amerikait is visszatoloncoltak. Mondtam, hogy ezen nem csodálkozom, de egyrészt én magyar vagyok, másrészt előző nap nem volt Iránba járat. Már majdnem le akarták szedni a csomagom a repülőről, de egy hosszabb veszekedés után megkaptam a kilépő pecsétet. Mondanom sem kell, hogy a mashadi reptéren kb. 10 perc alatt megkaptam a két hetes vízumot. Kellemes tartózkodást kívántak, és már állhattam is a sorba. A határőr után egy iráni lány egy szál rózsát nyomott a kezembe: hos amdid be Iran. Isten hozott Iránban.
Betaxiztam, megtaláltam ezt a lebujt, aminek az árát kissé túlméretezték (viszont jó helyen van és csendes), és besétáltam az Asztan-e Qodsz-e Razaviba, Imam Reza szentélyébe. Nem volt nálam útikönyv, csak mentem a fejem után. Azt tudtam, hogy a legtöbb helyre nem engedik be a nem muszlimokat, de én nem ütköztem ellenállásba. Már a hotelben néztem meg, hogy gyakorlatilag mindenhova bejutottam. Igaz, az épületek belsejébe nem mentem be, de őszintén szólva nem is volt kedvem. A fényképezőm a bejáratnál elvették, így ezt az egyet csináltam, kívülről.


A szentély után órákon át bolyongtam, egyik utcából a másikba. Részben kényszerből, mert olyan helyet kerestem, ahol váltani tudtam volna, de minden váltó 5-ig zárva volt. Az esti sétám során rámtalált egy szőnyeg kereskedő, aki kissé idegesített, mert csak a pénzről és szőnyegekről tudta ugyanazt mondani órákon keresztül. Ma még magához is meghívott, amit vesztemre el is fogadtam, mert akkor is csak ugyanazt hallgattam.


Amit viszont (pénzért, és nagyon hosszas alkudozás után) elintézett nekem, hogy kocsival kivitt valaki Nisáburba és Túszba (nem túszul), ahová különben egy nap alatt nem tudtam volna eljutni. Mindkét város, ugynúgy, mint Balkh, nagyon régi vágyam volt. Elég, ha csak annyit mondok, hogy Nisáburban van eltemetve Omar Khajjam, a költő, filozófus, asztronómus, matematikus.

A holdvilág kupám fölé hajolt
és ringatódzik benne. Idd a bort,
mert nem lesz ringás, sem bor, ha bedőlt
sírodra süt az ezüst telihold.
(Faludy)

Bort inni és barátokkal vidulni
jobb, mint szemforgatón imába hullni.
Ha cédák s részegek pokolra jutnak,
senkinek sem fog a menny lángja gyúlni.
(Weöres)

Nisáburban van még eltemetve Sejk Attar Nisáburi, gnosztkus, filozófus, vallástudós, és Mohammad Ghaffari, a 20. század egyik legjelentősebb iráni festője is. Side by side, ahogy mondják, két lépésnyire egymástól. Az első két kép a Sejk sírja, a másik kettő a festőé.

(Csak egy kis intermezzo: míg ezt írom, szól a tv, és valami iráni műsor zenei aláfestése Pink Floyd Shine on you Crazy Diamond :-)))))


Túszban van Firdauszi, a Sah Name írójának a mauzóleuma. Vitatott, hogy valóban ott fekszik-e, de az emléke mindenesetre impozáns. A vakum sajnos még mindig nem jó, így a sírjáról sajnos nem sikerült jó képet készítenem. A falon körben a Sah Naméból válogatott történetek vannak szoborba öntve, és felrakok egy képet az eposz egy 73 kg-os kiadásáról. Nem éppen BKV-ra való.


Na megyek, mert késő van, és holnap ha nem a bolhák, akkor a félbolond szállodatulajdonos fog ébreszteni korán, hogy menjek. De megyek is, repülök Teheránba.

Április 11.

A költészet napja van, amiből otthon is keveset lehet általában érezni, itt, Kabulban annyit sem. Azt gondolom felületesen, hogy az embereknek a legkisebb gondjuk is nagyobb annál, minthogy a költészettel foglalkozzanak. Pedig a perzsa nyelvű költészet (és a pastu nyelvű is) hatalmas, és olyan eposzokat teremtett, mint a Királyok Könyve (Sah Name) Firdauszitól, hogy csak egyet említsek. Azt sohasem értettem, hogy az otthoni irodalomtanítás (legalábbis a legfogékonyabb korban lévő általános iskolai és gimnáziumi) miért bánik olyan mostohán a keleti irodalommal, hogy említésre sem méltatja. Pedig nagyon komoly hatással volt az európai irodalomra, hogy csak a lovagi költészetet, ibn Arabi, al-Maarri és al-Niszaburi hatását Dante Isteni Színjátékára, vagy Ibn al-Miqaffa Pancstantra fordításának hatását az európai állatmesékre említsem.

Na mindegy is. Az én hozzájárulásom a mai naphoz (nem, nem az a kínvers, amit a Szalang-hágón való átkelésem örökíti meg) egy József Attila és egy Karinthy Gábor egy-egy verse.

A HETEDIK

E világon ha ütsz tanyát,
hétszer szűljön meg az anyád!
Egyszer szűljön égő házban,
egyszer jeges áradásban,
egyszer bolondok házában,
egyszer hajló, szép búzában,
egyszer kongó kolostorban,
egyszer disznók közt az ólban.
Fölsír a hat, de mire mégy?
A hetedik te magad légy!

Ellenség ha elődbe áll,
hét legyen, kit előtalál.
Egy, ki kezdi szabad napját,
egy, ki végzi szolgálatját,
egy, ki népet ingyen oktat,
egy, kit úszni vízbe dobtak,
egy, ki magva erdőségnek,
egy, kit őse bőgve védett,
csellel, gánccsal mind nem elég, -
a hetedik te magad légy!

Szerető után ha járnál,
hét legyen, ki lány után jár.
Egy, ki szivet ad szaváért,
egy, ki megfizet magáért,
egy, ki a merengőt adja,
egy, ki a szoknyát kutatja,
egy, ki tudja, hol a kapocs,
egy, ki kendőcskére tapos, -
dongják körül, mint húst a légy!
A hetedik te magad légy.

Ha költenél s van rá költség,
azt a verset heten költsék.
Egy, ki márványból rak falut,
egy, ki mikor szűlték, aludt,
egy, ki eget mér és bólint,
egy, kit a szó nevén szólít,
egy, ki lelkét üti nyélbe,
egy, ki patkányt boncol élve.
Kettő vitéz és tudós négy, -
a hetedik te magad légy.

S ha mindez volt, ahogy írva,
hét emberként szállj a sírba.
Egy, kit tejes kebel ringat,
egy, ki kemény mell után kap,
egy, ki elvet üres edényt,
egy, ki győzni segít szegényt,
egy, ki dolgozik bomolva,
egy, aki csak néz a Holdra:
Világ sírköve alatt mégy!
A hetedik te magad légy.

A kék rózsa

Ballagok hegyen, völgyön, úttalan
utakon; ruhám cafatokba lóg;
dűlöngök, dúdorászom ittasan.
Kísérnek vad nyarak, telek;
könnyezem, botlom, elesem.
És jönnek görcsösbottal ballagók
s kérdik tőlem: te mit keressz?
Szemük rámvetik. S felelek:
én a kék rózsát keresem.

Mert nagyon sok van, ki keres.
Az egyik régi ezüstláncot,
másik szétmállott szavakat.
Harmadik elfújt gyertyalángot,
negyedik olvadt havakat.
Ötödik télidőn tavaszt,
hatodik ezt, hetedik azt...
Keresnek mind... múlt árnyakat
sokan, a jövőt kevesen.
Utamban ők nem ártanak:
én a kék rózsát keresem.

A kék rózsát, a hamvasszirmút!
a szűz csodát, a meztelent!
Az éjfél kibomló haját,
halottak élő sóhaját,
mely boszorkák szemére leng...
fagyott tüzét a gyűlöletnek,
melynek méhe a szerelem...
Én a kék rózsát keresem!
a kék rózsát! a fényeset!
a lengőt és a mozdulatlant.
Keresem jaj, halálraváltan
télen és nyáron szüntelen
a szemeken s az arcokon...
Keresem... s ha majd megtaláltam,
gyöngéden számhoz emelem,
megcsókolom és eldobom...

Balkh

Nincs túl sok szerencsém Balkh-al. Mikor először akartam oda utazni, akkor figyelmeztettek, hogy különösen aktív a Hezb-i Iszlami azokban a napokban, így ha lehet, kerüljem el a környéket. Utána hónapokkal később újra neki indultam, de alig, hogy elhagytam PeK-et iszonyatos hózápor kerekedett, így visszafordultam (erről itt írtam). Ma péntek lévén szünnap, így megint nekiveselkedtem (végülis tavasz van, hetek óta süt a nap, hótól nem kell tartanom, Hekmatiyar pedig nem érdekel). Alig, hogy ismét elhagytam PeK-et olyan eső kezdett zuhogni, mintha azonnal be akarná pótolni az elmúlt hetek kimaradását. De nem adtam fel, mostmár csakazért is, és tovább mentem. Megérte, mert az eső kicsit enyhült, csak a hideg nem, úgyhogy egy kölcsönkapott pokrócba burkolózva jártam végig a világ egyik legősibb helyét.

Itt született Zoroaszter, vagy Zalatusztra, az első monoteista vallás megalapítója, és akit a hellenizmus után Nietzsche fedezte fel újra Európának.
De innen származnak az árják, megfordultak itt a buddhisták, Nagy Sándor, az arabok, Dzsingisz Kán lerombolta, de Marco Polónak még így is tetszett. Fontos kereskedelmi központ volt, egy időben tele volt iskolákkal, egyetemekkel. Itt született Rabia Balkhi, a perzsa nyelvű irodalom első költőnője, Ibn Sina (Avicenna), akinek a Kánon című orvosi könyvéből a 19. századik Európa egyetemein is tanultak, és Rúmi, a misztikus költő, a konjai mevlevi dervisrend alapítója.

Ma pedig ott álltam én is, és azt ugyan nem mondom, hogy ezek a nagy szellemek mind átjártak (hideg volt, minden járható lyukam a minimálra húzódott vissza), de hihetetlen élmény volt azon a földön járni, ahová ifjúkorom óta el akartam jutni, és ahová ifjúságom példaképeinek jelentős része valamilyen módon kötődött.

Néhány kép a megmaradt látnivalók közül.

A „Kilenc Kupolájú” mecset, amely Afganisztán legrégebbi mecsete (állítólag 1300 éves):

Ami a korábbi iskolák közül az egyetlenből megmaradt. A Szajed Szubhan Quli Khan medresze:

Abu Naszr Parsza (a Naksbandi rend spirituális vezetőjének) sírja és mecsete:

Rabia Balkhi sírja:

Az ősi várost körülölelő fal maradványai:

Átadás

Tegnap hivatalosan is átadtuk Baghlan tartomány egyetlen közösségi bábanőképző központ új oktatótermét. Úgyhogy ez az előző bejegyzésembe vert egy nagy lyukat. Azok a bábanők, akik itt végeznek visszatérnek a közösségeikbe, és remélhetőleg eleinte ott, majd akár az egész országra kiterjedően hozzájárulnak az iszonyatos gyermekágyi-, csecsemő-, és gyermekhalandóság csökkentéséhez.

Gyermekágyi halandóság:

Csecsemőhalandóság/gyermekhalandóság:

Képzett szakember melletti szülés:

Kaland

Valaki kérte, hogy írjak sok kalandról itt a blogon. Nos önmagában az itt épp elég kaland, hogy itt vagyok, de a kérésen elgondolkozva rájöttem, hogy valahol dolgozni és utazni milyen minőségbeli különbséget jelent. Mondom, hacsak nem tekintem az egész kint létemet kalandnak. Mert a mindennapok apró történései sem elhanyagolható szinten ad az embernek, vagy éppen vesz ki belőle; apró kalandok mind-mind.

Ez az egész ország egy kaland; jó és rossz értelemben egyaránt. Kalandoztak benne az angolok, az oroszok (szovjetek), a mudzsahedek, a tálibok, és most kalandoznak benne a nemzetközi erők, a nagy nemzetközi szervezetek, és persze megint a tálibok. Rossz értelemben véve a kalandot, csak annak tűnik az egész ISAF jelenlét, és bizony a nemzetközi segélyezés. Lehet, hogy rossz hangulatban írom ezt, de idestova 7 éve nem javul a helyzet. Rengetegen vitába szállnának velem ezért a mondatért, és persze bizonyos szempontból igazuk is van. Hiszen van prosperitás, van mobil hálózat, új épületek és vagy 2000 házasságkötő terem. Amik kettőezer egy előtt nem voltak. Csakhogy szerintem ez nem haladás. Az egész olyan, mintha egy hatalmas időgéppel érkeztünk volna mi külföldiek, és a teleportáló ajtón átesett volna még egy csomó dolog otthonról, nyugatról. Mielőtt polgárháborúba zuhant volna ez az ország, ugyanilyen volt a helyzet, az ezer kilencszázas évek különböző évtizedeinek megfelelően. De a leírhatatlan különbség a város és a vidék között ugyanúgy megvan, a leírhatatlan különbség a gazdagok és a szegények között ugyanúgy megvan (az olló talán rövid ideig, mesterségesen kisebbre volt nyitva egy ideig Nadzsibullah korában), megalapozott elképzelés a fejlődés irányát illetően most sincs. Katonailag egyszerűen nem tudnak mit kezdeni a lázadó csapatokkal, azok a civilek életét elérő gennyes nyúlványaival. Szerintem a fejlesztési dokumentumok is csak kívánság listák. Milyennek akarja látni a nemzetközi közösség Afganisztánt? Mit akar elérni? Fogalmuk sincs, ahogy az afgánoknak sem. Stabil kormányzatot? A megígért segélyek nagy részét (kivéve az EU-t) még át sem adták. Mi lesz, ha katonailag tényleg rend lesz itt? Alig fog néhány civil szervezet erre kóricálni, és közel annyi segély nem fognak idehozni. Kabul, Mazar, Herát jó lesz: lesz áram, utak, működő közintézmények. Ott, ahol pénz van, ott lesznek ilyen dolgok. De most is a pénz viszi előre e kitüntetett városokat: a befektetések, a kereskedelem miatt fejlődnek, nem a segélyek miatt. A vidéki Afganisztán ugyanolyan marad, mint volt. Európai szemszögből a középkorban élve (nem, egy fikarcnyi degradáló hangnem nincs ebben a mondatban).

Ugye senki nem gondolja komolyan, hogy egy tönkretett, háborús országot segélyekkel rendbe lehet hozni?

Persze, leírhatatlanul fontosak a kórházak, az utak, az iskolák. Leírhatatlanul fontosak a mi kis segélyeink, amelyek elérik az embereket, 10-nek, 100-nak, 150 000-nek megkönnyítik az életét, javítanak rajta. De egy nemzeten nem segítenek. Még a 100-szor ilyen programok sem együttvéve. Csak el kell jönni ide, és megnézni. Nem egy kicsit belekukkantani, mint ahogy általában történni szokott, hanem belelátni. Egy picit csak. Egy új út nem rakja rendbe az afgánok lelkében esett kárt. Hiába jutsz el könnyedén A-ból B-be, ha nem mered felvenni az útszélén álló stoppost, mert megtört a bizalmad a honfitársad iránt. És ez szerintem sokkal komolyabb probléma a saját kormányukba vetett bizalom hiányánál. Az igazi kalandot az afgánok élik át, minden nap. Egy kaland eljutniuk a kórházakba, iskolákba. Egy kaland kifizetni az orvost, az oktatást. Egy kaland elintézni valamit a közigazgatásban. Egy nyomorúságos sorsba születtet kislánynak kaland,amikor eladják, és valahol Dubaiban köt ki. Egy kisfiúnak kaland, amikor gazdagok táncosfiút nevelnek belőle, és a családja cserébe kap némi pénzt. Egy kaland túlélni.

Az én kalandjaim (és a többi külföldi itt dolgozóé is) ehhez képest legovár építése az óvoda udvarán. Nekem néhány hónapig, évig kellemetlen, hogy nincs áram, hogy mindig ugyanazt eszem, hogy időnként komoly veszélynek vagyok kitéve. Időnként. A délen harcoló katonáknak iszonyatos, hogy fél évig napi életveszélyben vannak, és akik ellen harcolnak ugyanúgy fogalmuk sincs mit akarnak, miközben a két oldal politikusai kalandoznak. The bravery of being out of range...

Na mindegy, valami mást.

Tegnap Mazar-e Sharifben jártam, és alig, hogy visszaértem, felhívtak a magyar táborból, hogy a következő időszakban fokozottabb veszély fenyegeti a civil szervezetek dolgozóit, ugyanis Mazar környékén elraboltak egy NGO munkatársát. Az, hogy milyen nemzetiségű volt, és Mazar környékén hol, az nem derült ki. Pedig nem mindegy, mert eben az országban akár néhány km különbség is jelentős biztonsági kockázat növekedéssel jár. Úgyhogy ha úgy vesszük, akkor kalandosan megúsztam a tegnapi napot.

Jó volt tavasszal végigutazni a mazari úton. Ilyenkor még nem jártam arra, és teljesen más színeket mutat, mit télen. Pedig sajnos nem esik az eső (Kabulban és Kunduzban népi eső imákat tartanak az emberek), mégis színesebb, mint nyáron, amikor a meleg és a forró napsütés kitikkasztja a dombok oldalát.

Visszafele jövet megálltam az út mellett megbúvó kis forrás mellett (itt írtam róla), és megdöbbenéssel láttam, hogy valami érthetetlen fejlesztésbe kezdek valakik: a kis vízgyűjtő körül kikaparták a talajt, és tyúkketrec kerítésbe csomagolt hatalmas kőtömbökkel elkezdték körbe építeni. Hogy ennek mi az értelme azt nem tudom: ami eddig a maga természetes szépségében ott pompázott, az most átváltozik valami mesterséges akármivé.

Itt vannak előtte és utána képek.

Előtte 1.

Előtte 2.

Utána 1.

Utána 2.

Ma egyszer csak beállított Kabulból az Egészségügyi Minisztérium egyik főosztályvezetője egy baráti látogatásra. Out of the blue, ahogy az angol mondja, úgyhogy még csipásan próbáltam az afgán vendéglátás íratlan szabályainak sebtében megfelelni, miközben az agyam egy kicsi, de állhatatos nyúlványa folyamatosan kávé után sikítozott. De a kisebb nehézségek ellenére (pont fekete teát kértek, miközben csak zöld volt, pont kifogyott a gáz, és amikor merülőforralóval próbáltuk helyettesíteni pont elment az áram) jól sikerült találkozó volt, jót beszélgettünk.

Kicsit elszaladt velem a ló feljebb, de ez van. Ennek ellenére naponta felkelünk és tesszük a dolgunkat, és várjuk, hogy elégedettek legyünk.

Jó éjszakát.

The Bravery of Being Out of Range

You have a natural tendency
To squeeze off a shot
You're good fun at parties
You wear the right masks
You're old but you still
Like a laugh in the locker room
You can't abide change
You're at home on the range
You opened your suitcase
Behind the old workings
To show off the magnum
You deafened the canyon
A comfort a friend
Only upstaged in the end
By the Uzi machine gun
Does the recoil remind you
Remind you of sex
Old man what the hell you gonna kill next
Old timer who you gonna kill next
I looked over Jordan and what did I see
Saw a U.S. Marine in a pile of debris
I swam in your pools
And lay under your palm trees
I looked in the eyes of the Indian
Who lay on the Federal Building steps
And through the range finder over the hill
I saw the front line boys popping their pills
Sick of the mess they find
On their desert stage
And the bravery of being out of range
Yeah the question is vexed
Old man what the hell you gonna kill next
Old timer who you gonna kill next
Hey bartender over here
Two more shots
And two more beers
Sir turn up the TV sound
The war has started on the ground
Just love those laser guided bombs
They're really great
For righting wrongs
You hit the target
And win the game
From bars 3,000 miles away
3,000 miles away
We play the game
With the bravery of being out of range
We zap and maim
With the bravery of being out of range
We strafe the train
With the bravery of being out of range
We gain terrain
With the bravery of being out of range
With the bravery of being out of range
We play the game
With the bravery of being out of range

Pigs on the Wing

If you didn't care what happened to me,
And I didn't care for you
We would zig zag our way through the boredom and pain
Occasionally glancing up through the rain
Wondering which of the buggers to blame
And watching for pigs on the wing.

Mindenki kedvence: Szalang

Miről is lehetne szó egy újabb afganisztáni misszió megkezdésekor, mint a Szalangon való átkelésről :-). Számomra minden igazi idejövetel ott kezdődik, és ott is ér véget. Most is így volt, és immár elmondhatom, hogy tavasszal is láthattam. Ugyanis míg Kabulban 20 fok körül van, Pol-e Khumriban a napon már 30, addig a Szalangon még kb. 180 cm-es hó.

Rakok pár képet, arról úgysem tudnék izgalmasan írni, hogy mennyi dolgom van, és mennyi minden szakad rám ilyenkor, mikor először szembesülök az iroda ügyeivel ennyi idő után. Egyébként arra gondoltam, hogy ha olyan irodalmi vénám lenne, mint Nagib Mahfúznak, vagy Taha Husszeinnek (vagy leginkább Kafkának), akkor remek kis novellákat dobhatnék össze az afgán közigazgatás lidércnyomás szerű müködéséről, az asztalokon fekvő, a hivatalnokok fölé dölő dossziékről, a gyümölcskosarakban tartott hivatalos iratokról, és az irodák padlószönyegén főzött teákról. De nincs.

Ma egyébként beköszöntött a perzsa új év, a (fonetikusan) nó rúz (ﻧﻮ ﺭﻭﺯ) , pashtúl a nó kal (ﻧﻮ (ﻛﺎﻝ. Már tegnap délután megszűnt az élet, mára pedig kihaltak az utcák, mert mindenki megindult valamilyen szent helyre (mint pl. Mazar-e Sharif), vagy ha ezt nem tehette, vagy nem akarta, akkor fel a dombokra. Innen a házból csak az apró pontokat körülvevő por látszott. Azt mondják, hogy majd a valódi népvándorlás holnap lesz. Talán én is kimegyek, ha időben végzek a munkámmal (ugyanis kénytelen vagyok az állandó áramszünet miatt rapszodikusan haladni).

Na jó, itt vannak képek.

Tatai vadludak

Elég őrült dolognak gondoltam reggel 6.30 kor elindulni karácsony reggelén Tatára, hogy megnézzem a vadludakat, amelyek álltólag itt telelnek. Legalább is ezt írta a megízhatóságáról híres Blikk. Szerencsére nem egyedül mentem, sőt vittek, így a társaság midenképpen kellemes volt. Tatára beérve annyit tudtam, hogy a Tófarokhoz kell menni, ez az Öregtó egyik sarka, ahol nagyon gyalogutak sincsenek. Útközben, a ismeretterjesztő táblákról az is kiderült - meglepetésemre - hogy a tó egy jelentős magyar madártelelő hely. A parkolóól jó fél, háromnegyed órát sétáltunk először a parton, majd a tómederben a Tófarok rész felé. A tavat télre eléggé leeresztik, pont, hogy a madarak tudjanak telelni (nem világos előttem teljesen az összefüggés). A mederben járkálás és madárközeltés tilos, ezért útólag is elnézés ( a madaraktól is).

Tatai ismerősök szerint a madarak napfelkelte környékén elhagyják a tavat és csak napnyugtára térnek vissza. ezért is érkeztünk olyan háromnegyed nyolc körül, kicsivel napkelte után. A tó sarkában nagy fekete foltot vettünk észre, amely egyszercsak felrebbent.

Reméltük nem mi okoztuk ezt a tömeges vándorlást, mert szinte egyetlen madár sem tért vissza. Biztos ez volt a reggeli kimenőjük.

Ezután még kicsit bementünk a sásba, de láttunk méf vadludakat és gémszerű madarakat alacsonyan elhúzni. A tér oözepén már csak néhány tucat madár maradt, néha mutatóba felbukkant még egy-egy vadlúd csapat. Nils Holgerson után legalábbis anna azonosítottuk őket.
Ez meg is oldotta problémánkat, röviden sziesztáztunk egyet, kis cigi, karácsonyi ajándék csere, csoki és gyönyörködtünk egyet a tájban.
Félsiker, némi tapasztalat szerzés Tatát illetően, karácsonykor nem is rossz eredmény

Signboard

Már egy ideje szerettem volna feltenni ezt a képet:

Elhavazva

Ma elindultam Balkhba (Mazartól egy óra), csak, hogy kicsit végre kiszakadjak PeK-ből. Nem jutottam el odáig, ugyanis aligh, hogy kiértünk PeK-ből iszonyatos hóesésbe kerültünk, és egyáltalán nem volt biztos, hogy a latyakos úton időben elérünk Balkhba és vissza még ma. Úgyhogy Samanganban megreggeliztünk, és visszafordultunk. PeK-ben persze nem esett, csak latyakos eső szemerkél. Nagyon sajnálom, Balkh az egyetem óta a listán van. A világ egyik legjelentősebb muszlim történelmi városa (itt született Rumi is), de az iszlám hódítása előtt is fontos város volt, és állítólag elég sok minden megmaradt az épületekből. Remélem lesz még egyszer lehetőségem látni.

Update:
Egy órára visszaérkezésemet követően utolért a hóesés, és Pol-e Khumrit is elborította ez a hideg, fehér massza, amit jaj de nagyon szeretek... Szerencsére néhány órán belül elállt, és azóta el is olvadt. Viszont a hideg maradt, ami ellen kétféle képpen tudok védekezni: bezacskóztam a ház ablakait (mint valami gagyi Christo, becsomagoltam az épületet; ez amolyan afgán performance), és fatüzelésű kályhával (amelyet zseniálisan hordóból alakítottak ki).