34, PeK

Ma reggel Mirza a sofőr és Matin az egyik őr megleptek születésnapom alkalmából: vettek egy tortát és valami Cobra nevű parfümöt. Az ebédlő asztalon vártak, amikor lementem kávézni. Meghatott a kedvességük, nem gondoltam volna.


Tegnap régi barátommal, Alexel beszélgettem sokáig. Csak három hónapot töltöttünk együtt Kuvaitban, nyolc éve, de azóta minden születésnapom alkalmával felhív. Az egyik legérdekesebb figura, akivel valaha találkoztam: mikor először láttam azt hittem, hogy egyiptomi, de kiderült, hogy német. Fiatal korában (most még csak harminc) a német különlegeses csapatokban szolgált, közben modelkedett és filmezett, aztán ösztöndíjat kapott Kuvaitba, ahol egy szál késsel készített magának papucsot a padlószőnyeg maradványaiból (csak ellátást kapott, pénzt nem a kuvaiti államtól), majd bejárta a törzsi területeket Pakisztánban, a dzsungelt dél-kelet Ázsiában, utána marketinget tanult Kuala Lumpurban, majd az eddigi legfiatalabbként elvégezte a Madridban és Sanghajban székelő Instituto de Empresa-t miközben Londonban dolgozott, és most Amsterdamban él. Németül (anyanyelve), angolul, franciául, arabul, spanyolul, hollandul és egy kicsit malájul és indonézül is beszél. Legutóbb Londonban találkoztunk 2005-ben, ahol egy konferencián vettem részt. Valami penny marketben vettem sajttortát. Alex tudtom nélkül beszkennelte a sajttorta dobozát azzal a szándékkal, hogy ha egyszer valami elcseszett helyen ünneplem majd a születésnapomat, akkor majd elküldi a képet. Tegnap elküldte. Ilyen srác. A másik kép Kuvaitban készült, Alex középen, a másik srác a világ egyik leginteligensebb fiúja, Jaszín Szíriából. Köszönöm Alex...

Taskent és Kabul

Néhány hangulatos kép tavalyról. Az egyik Taskentben készült, hazafelé jövet négy hét Afganisztán után, amikor már nagyon kivoltunk. Taskentben rácsaptunk - ki mire - én a csokira. Benyomtam egy fél kilós M&M csokidrazsét. Jaj de jó volt.

A másik kép Kabulban a Lucky Town guesthouseban készült, az egyik aktuális áramszünet alkalmával. Mondhatnám - a kép hangulatába belefér - hogy újságírok háborús környezetben, de semmi ilyet nem éreztünk. Csak utólag, amikor olvasgattunk különböző jelentéseket, akkor derült ki, hogy hú mennyi veszély leselkedett ránk. De mi akkor semmit sem tapasztaltunk.

Nem azok a klasszikus utazós képek

Itt fent kitart a hó egyelőre. Egy hete óriási vihar volt éjjel és mikor reggel kinéztem az ablakon, olyan furcsa volt a táj. Először nem tudtam rájönni, aztán leesett. Éjszaka a fenyőfa kivételével mindenfáról leverte a szél a faleveleket. Megdöbbentő néhány percig volt ez csupaszság. A hó egy kicsit ismét fel felöltöztette a fákat.

Homokvihar

Homok: különféle kőzeteknek és ásványi anyagoknak apró szemű törmeléke, melyet a víz, jég vagy szél elhordott eredeti képződési helyétől és alkalmas helyen lerakott. A homokszemek nagysága változatos a 2-1/16 mm között, de a gaussi differenciál görbületet követve az átlag átmérő 1/8 mm.

Délután kettőre narancssárgába borult a világ, legalábbis ami látszott belőle. A többségét ugyanis a homok eltakarta, így a látóhatár úgy tíz méterre csökkent. Az egész reggel kezdődött, nagy széllel és szürkeséggel, ami azonban napot még nem takarta el teljesen. Sőt: egy fél órára még volt annyi ereje, hogy áttörje ezt a maszlagot. De csak fél órára, mert utána folyamatosan egyre több és több homok kavargott bele a levegőbe, mígnem az 1/8 mm-es katonákból álló sereg győzött.

Az utcák kihaltak, akiknek mégis dolguk volt, azok beburkolóztak, ami valószínűleg nem sokat segít. A homok annyira apró szemű, hogy átpréseli magát a legkisebb réseken is.

Köszönhetően a ház zseniális szigetelésének ide is mindenhol befolyik, szépen kirajzolva azt az utat, ahol majd a hideg is be fog jönni (vagyis mindenhol… a fogaim között is homok ropog, amit nem tartok éppen a „legalkalmasabb” helynek).

Egy péntek, Pol-e Khumriban

A péntek a pihenésé, kikapcsolódásé (most is épp az Iron&Wine szól, ami tökéletes a nap hangulatához). Legalábbis Afganisztánban, úgyhogy mivel a házban megint nincs áram, délután én is kimentem a városba kicsit elvegyülni, nézelődni. Az emberek csak csodálkozva néztek rám, azt hiszem ritkán látnak közöttük európai embert, és fenyegetettséget, veszélyt egyáltalán nem éreztem. A keleten megszokott how are you-n és a szalam-on kívül csak egy mobilt akart rám erőltetni egy kb. 150 centis gyerek, aztán egy thank you very much kíséretében ő is arrébb állt.

A pénteki bazárban (is) mindenféle csecsebecsét, lim-lomot lehet kapni, de úgy látszik mostanában a legnépszerűbbek a meleg, téli ruhák és a mobiltelefonok, a legnagyobb tömeg itt gyűlt össze. Persze lehetett kapni még zöldséget, gyümölcsöt, kályhát, szőnyeget és ócskavasat is.
Ezen a képen éppen mobiltöltő állomást örökítettem meg. Az akkukat ki kell venni a telefonból, és az izzó jelzi, ha működik a töltő.

Elhatároztam, hogy megnézem az ún. pehlevi birkózást, de addig sokat kellett várnom, így besétáltam a parkba, majd a túloldalán át- és visszavitettem magam a révésszel.

A városban a délután másik programja valami focimeccs volt, én a bemelegítést örökítettem meg, mert játék ütötte egymást a birkózással.

Először azt mondták be hangszóróval, hogy kutyaviadal lesz. Kicsit küszködtem magammal, hogy valóban látni akarom-e, de a kíváncsi, utazó énem győzött, így ottmaradtam. Szerencsére közölték a tisztelt publikummal, hogy a viadal ismeretlen okból kifolyólag elmarad, így csak a pehlevire kerül sor. Nekem úgy tűnt, hogy különösebb szabály nélkül birkóznak: a rendezők leraknak egy borítékban pénzt az aréna közepére, majd a közönség sorai közül önként jelentkezőket összepárosítják (kicsi, nagy, erős, gyenge), adnak rájuk egy dzsekit, piros övet, és mehet a küzdelem addig, amíg az egyik el nem esik, ki nem gáncsolják, vagy földhöz nem vágják. A győztes akkor megkapja a borítékot, és jön a következő mérkőzés.