Az előbb megdöbbentő dolgott fedeztem fel: ahogy elkezdtem a fényképeket feltölteni, a laptopom vezeték nélküli kapcsolatot jelzett! Itt, a bolhafészek hotelben (irániak, afgánok és arabok járta sikátorban) tudom fogni a Hotel Melal jelét. Gondolom eszükbe sem jutott jelszóval védeni, annyira elkpézelhetetlennek tűnik, hogy valaki wifi-s laptoppal rohangál. Bár ez Irán, úgyhogy minden elképzelhtő. A nagy örömre íme pár kép az elmúlt három napról. Azért 3, mert utazásom előtt Kabulban még felmentem az egyik dombon álló várszerű erődítménybe, ahol korábban fegyvereket őriztek. Most tök üres és kiábrándító. Viszont jó a kilátás a városra.
Kabulból nem akartak kiengedni (ezt sem hittem volna, hogy valaha megérem), mert nem volt iráni vízumom. Arra, hogy a reptéren veszem fel az volt az érvük, hogy az előző nap egy amerikait is visszatoloncoltak. Mondtam, hogy ezen nem csodálkozom, de egyrészt én magyar vagyok, másrészt előző nap nem volt Iránba járat. Már majdnem le akarták szedni a csomagom a repülőről, de egy hosszabb veszekedés után megkaptam a kilépő pecsétet. Mondanom sem kell, hogy a mashadi reptéren kb. 10 perc alatt megkaptam a két hetes vízumot. Kellemes tartózkodást kívántak, és már állhattam is a sorba. A határőr után egy iráni lány egy szál rózsát nyomott a kezembe: hos amdid be Iran. Isten hozott Iránban.
Betaxiztam, megtaláltam ezt a lebujt, aminek az árát kissé túlméretezték (viszont jó helyen van és csendes), és besétáltam az Asztan-e Qodsz-e Razaviba, Imam Reza szentélyébe. Nem volt nálam útikönyv, csak mentem a fejem után. Azt tudtam, hogy a legtöbb helyre nem engedik be a nem muszlimokat, de én nem ütköztem ellenállásba. Már a hotelben néztem meg, hogy gyakorlatilag mindenhova bejutottam. Igaz, az épületek belsejébe nem mentem be, de őszintén szólva nem is volt kedvem. A fényképezőm a bejáratnál elvették, így ezt az egyet csináltam, kívülről.
A szentély után órákon át bolyongtam, egyik utcából a másikba. Részben kényszerből, mert olyan helyet kerestem, ahol váltani tudtam volna, de minden váltó 5-ig zárva volt. Az esti sétám során rámtalált egy szőnyeg kereskedő, aki kissé idegesített, mert csak a pénzről és szőnyegekről tudta ugyanazt mondani órákon keresztül. Ma még magához is meghívott, amit vesztemre el is fogadtam, mert akkor is csak ugyanazt hallgattam.
Amit viszont (pénzért, és nagyon hosszas alkudozás után) elintézett nekem, hogy kocsival kivitt valaki Nisáburba és Túszba (nem túszul), ahová különben egy nap alatt nem tudtam volna eljutni. Mindkét város, ugynúgy, mint Balkh, nagyon régi vágyam volt. Elég, ha csak annyit mondok, hogy Nisáburban van eltemetve Omar Khajjam, a költő, filozófus, asztronómus, matematikus.
Nisáburban van még eltemetve Sejk Attar Nisáburi, gnosztkus, filozófus, vallástudós, és Mohammad Ghaffari, a 20. század egyik legjelentősebb iráni festője is. Side by side, ahogy mondják, két lépésnyire egymástól. Az első két kép a Sejk sírja, a másik kettő a festőé.
(Csak egy kis intermezzo: míg ezt írom, szól a tv, és valami iráni műsor zenei aláfestése Pink Floyd Shine on you Crazy Diamond :-)))))
Túszban van Firdauszi, a Sah Name írójának a mauzóleuma. Vitatott, hogy valóban ott fekszik-e, de az emléke mindenesetre impozáns. A vakum sajnos még mindig nem jó, így a sírjáról sajnos nem sikerült jó képet készítenem. A falon körben a Sah Naméból válogatott történetek vannak szoborba öntve, és felrakok egy képet az eposz egy 73 kg-os kiadásáról. Nem éppen BKV-ra való.
Na megyek, mert késő van, és holnap ha nem a bolhák, akkor a félbolond szállodatulajdonos fog ébreszteni korán, hogy menjek. De megyek is, repülök Teheránba.
Kabulból nem akartak kiengedni (ezt sem hittem volna, hogy valaha megérem), mert nem volt iráni vízumom. Arra, hogy a reptéren veszem fel az volt az érvük, hogy az előző nap egy amerikait is visszatoloncoltak. Mondtam, hogy ezen nem csodálkozom, de egyrészt én magyar vagyok, másrészt előző nap nem volt Iránba járat. Már majdnem le akarták szedni a csomagom a repülőről, de egy hosszabb veszekedés után megkaptam a kilépő pecsétet. Mondanom sem kell, hogy a mashadi reptéren kb. 10 perc alatt megkaptam a két hetes vízumot. Kellemes tartózkodást kívántak, és már állhattam is a sorba. A határőr után egy iráni lány egy szál rózsát nyomott a kezembe: hos amdid be Iran. Isten hozott Iránban.
Betaxiztam, megtaláltam ezt a lebujt, aminek az árát kissé túlméretezték (viszont jó helyen van és csendes), és besétáltam az Asztan-e Qodsz-e Razaviba, Imam Reza szentélyébe. Nem volt nálam útikönyv, csak mentem a fejem után. Azt tudtam, hogy a legtöbb helyre nem engedik be a nem muszlimokat, de én nem ütköztem ellenállásba. Már a hotelben néztem meg, hogy gyakorlatilag mindenhova bejutottam. Igaz, az épületek belsejébe nem mentem be, de őszintén szólva nem is volt kedvem. A fényképezőm a bejáratnál elvették, így ezt az egyet csináltam, kívülről.
A szentély után órákon át bolyongtam, egyik utcából a másikba. Részben kényszerből, mert olyan helyet kerestem, ahol váltani tudtam volna, de minden váltó 5-ig zárva volt. Az esti sétám során rámtalált egy szőnyeg kereskedő, aki kissé idegesített, mert csak a pénzről és szőnyegekről tudta ugyanazt mondani órákon keresztül. Ma még magához is meghívott, amit vesztemre el is fogadtam, mert akkor is csak ugyanazt hallgattam.
Amit viszont (pénzért, és nagyon hosszas alkudozás után) elintézett nekem, hogy kocsival kivitt valaki Nisáburba és Túszba (nem túszul), ahová különben egy nap alatt nem tudtam volna eljutni. Mindkét város, ugynúgy, mint Balkh, nagyon régi vágyam volt. Elég, ha csak annyit mondok, hogy Nisáburban van eltemetve Omar Khajjam, a költő, filozófus, asztronómus, matematikus.
A holdvilág kupám fölé hajolt
és ringatódzik benne. Idd a bort,
mert nem lesz ringás, sem bor, ha bedőlt
sírodra süt az ezüst telihold.
(Faludy)
Bort inni és barátokkal vidulni
jobb, mint szemforgatón imába hullni.
Ha cédák s részegek pokolra jutnak,
senkinek sem fog a menny lángja gyúlni.
(Weöres)
Nisáburban van még eltemetve Sejk Attar Nisáburi, gnosztkus, filozófus, vallástudós, és Mohammad Ghaffari, a 20. század egyik legjelentősebb iráni festője is. Side by side, ahogy mondják, két lépésnyire egymástól. Az első két kép a Sejk sírja, a másik kettő a festőé.
(Csak egy kis intermezzo: míg ezt írom, szól a tv, és valami iráni műsor zenei aláfestése Pink Floyd Shine on you Crazy Diamond :-)))))
Túszban van Firdauszi, a Sah Name írójának a mauzóleuma. Vitatott, hogy valóban ott fekszik-e, de az emléke mindenesetre impozáns. A vakum sajnos még mindig nem jó, így a sírjáról sajnos nem sikerült jó képet készítenem. A falon körben a Sah Naméból válogatott történetek vannak szoborba öntve, és felrakok egy képet az eposz egy 73 kg-os kiadásáról. Nem éppen BKV-ra való.
Na megyek, mert késő van, és holnap ha nem a bolhák, akkor a félbolond szállodatulajdonos fog ébreszteni korán, hogy menjek. De megyek is, repülök Teheránba.
