Április 11.

A költészet napja van, amiből otthon is keveset lehet általában érezni, itt, Kabulban annyit sem. Azt gondolom felületesen, hogy az embereknek a legkisebb gondjuk is nagyobb annál, minthogy a költészettel foglalkozzanak. Pedig a perzsa nyelvű költészet (és a pastu nyelvű is) hatalmas, és olyan eposzokat teremtett, mint a Királyok Könyve (Sah Name) Firdauszitól, hogy csak egyet említsek. Azt sohasem értettem, hogy az otthoni irodalomtanítás (legalábbis a legfogékonyabb korban lévő általános iskolai és gimnáziumi) miért bánik olyan mostohán a keleti irodalommal, hogy említésre sem méltatja. Pedig nagyon komoly hatással volt az európai irodalomra, hogy csak a lovagi költészetet, ibn Arabi, al-Maarri és al-Niszaburi hatását Dante Isteni Színjátékára, vagy Ibn al-Miqaffa Pancstantra fordításának hatását az európai állatmesékre említsem.

Na mindegy is. Az én hozzájárulásom a mai naphoz (nem, nem az a kínvers, amit a Szalang-hágón való átkelésem örökíti meg) egy József Attila és egy Karinthy Gábor egy-egy verse.

A HETEDIK

E világon ha ütsz tanyát,
hétszer szűljön meg az anyád!
Egyszer szűljön égő házban,
egyszer jeges áradásban,
egyszer bolondok házában,
egyszer hajló, szép búzában,
egyszer kongó kolostorban,
egyszer disznók közt az ólban.
Fölsír a hat, de mire mégy?
A hetedik te magad légy!

Ellenség ha elődbe áll,
hét legyen, kit előtalál.
Egy, ki kezdi szabad napját,
egy, ki végzi szolgálatját,
egy, ki népet ingyen oktat,
egy, kit úszni vízbe dobtak,
egy, ki magva erdőségnek,
egy, kit őse bőgve védett,
csellel, gánccsal mind nem elég, -
a hetedik te magad légy!

Szerető után ha járnál,
hét legyen, ki lány után jár.
Egy, ki szivet ad szaváért,
egy, ki megfizet magáért,
egy, ki a merengőt adja,
egy, ki a szoknyát kutatja,
egy, ki tudja, hol a kapocs,
egy, ki kendőcskére tapos, -
dongják körül, mint húst a légy!
A hetedik te magad légy.

Ha költenél s van rá költség,
azt a verset heten költsék.
Egy, ki márványból rak falut,
egy, ki mikor szűlték, aludt,
egy, ki eget mér és bólint,
egy, kit a szó nevén szólít,
egy, ki lelkét üti nyélbe,
egy, ki patkányt boncol élve.
Kettő vitéz és tudós négy, -
a hetedik te magad légy.

S ha mindez volt, ahogy írva,
hét emberként szállj a sírba.
Egy, kit tejes kebel ringat,
egy, ki kemény mell után kap,
egy, ki elvet üres edényt,
egy, ki győzni segít szegényt,
egy, ki dolgozik bomolva,
egy, aki csak néz a Holdra:
Világ sírköve alatt mégy!
A hetedik te magad légy.

A kék rózsa

Ballagok hegyen, völgyön, úttalan
utakon; ruhám cafatokba lóg;
dűlöngök, dúdorászom ittasan.
Kísérnek vad nyarak, telek;
könnyezem, botlom, elesem.
És jönnek görcsösbottal ballagók
s kérdik tőlem: te mit keressz?
Szemük rámvetik. S felelek:
én a kék rózsát keresem.

Mert nagyon sok van, ki keres.
Az egyik régi ezüstláncot,
másik szétmállott szavakat.
Harmadik elfújt gyertyalángot,
negyedik olvadt havakat.
Ötödik télidőn tavaszt,
hatodik ezt, hetedik azt...
Keresnek mind... múlt árnyakat
sokan, a jövőt kevesen.
Utamban ők nem ártanak:
én a kék rózsát keresem.

A kék rózsát, a hamvasszirmút!
a szűz csodát, a meztelent!
Az éjfél kibomló haját,
halottak élő sóhaját,
mely boszorkák szemére leng...
fagyott tüzét a gyűlöletnek,
melynek méhe a szerelem...
Én a kék rózsát keresem!
a kék rózsát! a fényeset!
a lengőt és a mozdulatlant.
Keresem jaj, halálraváltan
télen és nyáron szüntelen
a szemeken s az arcokon...
Keresem... s ha majd megtaláltam,
gyöngéden számhoz emelem,
megcsókolom és eldobom...