vasárnap, szeptember 24, 2006

Ami kimaradt a leírásból II.

Igen ez így nagyon kellemes, Csandra megírja a lényeget, én meg ami kimaradt. Ezt az utat, csakúgy mit az előzőt gyakorlailag átaludtam. Csandra a tónál készült ki teljesen, amikor nem akartam kiszállni és gyönyörködni benne (mármint a tóban). De hát a kocsi a tó partján állt meg? A hátsó ülésről is szépen lehetett gyönyörködni a tóban.

A hajnali inulást azzal kezdte Cs. hogy Teherán jellegtelen házait és autópályáit fényképezte agyba-főbe. Úgy van a fényképezőgépemmel, mint amikor Terry Kitchen meglátta azt a bizonyos festékes szórópisztolyt (© Vonnegut).
Az asszaszínok várába valami kíméletlen félórás gyalogtúra árán lehetett feljutni. Nekem mindjárt el is kezdett sípolni a tüdőm. A várcsúcs alatt az út is elfogyott, oda az irániak eszkábáltak állványzatot (olyat, amit a házak külső felújításakor is lehet látni). Fent állandó porvihar.
Lefelé jövet Csandra egyszercszak megállított, hogy figyelj má milyen csend van. És tényleg, egy bogár se rezzent. No turista, no madár vagy szélfúvás. Leültünk a lépcsőre elszívni egy cigit, magunkba mélyedtünk, gyönyörködtünk a tájban, és főleg élveztük a CSENDET. Egymással is csak suttogva beszéltünk. Mindezt lefényképeztem, Csandra pedig "A csend hangja" címmel egyperces videofelvételt készített. Penetránsan jó, ahogy mondani szokták, akkorát röhögtünk rajta.

Alamutnál már kialakult az ismerkedés menetrendje. Emberek jönnek, megkérdik honnan. Én válaszolok Madzsarisztán. Felderül a szemük, újabb kérdések, amire már Csandra válaszol fársziul. Kb. 2 perc után eljutunk oda, hogy mit láttunk idáig, akkor Csandra sorolni kezdi: Iszfahán, Shiráz, Urumija. Itt gondolkodik el először újabb városneveken és akkor mindig közbelököm a saját favoritomat: Tábriz. Ez újból megindítja Cs. gondolatait, aki aztán tovább sorolja a városokat. Én innentől már nem szólok hozzá.

Még egy dolog az asszaszínokról. Nem belőve gyilkoltak. Az volt bennük a félelmetes, hogy mikor elkövették a merényletet, azt mindíg józanon, hidegvérrel tették. Nem titokban, hanem a lehető legnagyobb nyilvánosság előtt. És sosem menekültek, hanem büszkén szembenéztek utána a tömeggel vagy aki széttépni készült őket. Ez a hátborzongató céltudatosság, amely nélkülözött minden természetes reakciót, tette őket rettegetté. Azt hiszem Amin Maalouf egyik regényében van ez jól leírva, talán a Szamarkand címűben. Ok tudom, ez nem tudományos mű, de attól még olvasson mindenki Maaloufot, ne csak a Keresztes háborúk arab szemmel címűt, hanem a regényeit is.
A word verificationhöz azt kell beírjam: ucufokzo

Jaa és amikor nem aludtam, nagyon jó zenét hallgattam és gyönyörű utakon kanyarogtunk és egyedül voltunk az isten háta mögött és cigiztem és csokit ettem és a szél az arcomba fújt (mert letekertem az ablakot a füst miatt) és a napszemüvegemen át a tájat bámultam. És mosolyogtam, mert így együtt, ez az az érzés amit nagyon szeretek.

Dairegachin karavánszerály / Alamut, Ovun-tó / Golestan, Parlament / Alim Qasimov

Dairegachin



Csütörtök este, munka után kimentünk a Dairegachin karavánszerály ünnepélyes megnyitójára, ami abból állt, hogy baromi sokan voltak (több busz is állt az épület előtt), egy rögtönzött színpadon emberek áradoztak mindenféléről (köztük a kastélyról), hátul nemzetek kajái kiállítás és kóstoló csábította a nagyérdeműt, lehetett mászkálni a falakon, csillagokat nézni, szóval az egésznek egy kicsit zsibvásár hangulata volt.

A karavánszerályt 1700 éve építette Ardeshir Babakan sah, és most némi renoválás után megnyitották a közönség számára.
Teherántól kb. két-, két és fél órányira van bent a semmi közepén. Sajnos mi már csak sötétedés előtti utolsó fény erőlködésére értünk oda, így nem láthattuk ahogy a homoktenger közepén pompázik. Viszont az oda út is szép volt, de ahogy jöttünk el a vártól, a semmi közepén hihetetlenül gyönyörű volt, ahogy a millárdnyi csillag szikrázott felettünk. Már ezért az élményért megérte elmenni, hiszen ritkán adódik egy ilyen városlakó életében olyan lehetőség, hogy szinte hömpölyögni látja a tejutat.


(Apropó, ha valaki nem tudná honnan származik a tejút kifejezés: az angolból vettük át (Milkyway), akik ezt is, mint oly sok mást, a teázásnak köszönhetik, ugyanis úgy gondolták, hogy a Tejút olyan, mint amikor tejet öntenek a teába. És mi tegnap éjjel valóban olyannak láttuk.)

Alamut



Pénteki kirándulásunk célja Alamut volt, az asszaszin nagymester, Hasszan-e Szabah, vagy arabosan Haszan asz-Szabah bevehetetlen vára volt. A hegy öregjének is nevezett Szabah egy kivételes tehetségű tudós, költő volt, aki 1090-ben egy nap arra ébredt, hogy a Perzsiát leigázó szeldzsuk törökök elleni harcban maga is részt vesz. Bevette az egyébként bevehetetlen Alamut várát, és létrehozta az ún. asszaszinokat (ragadványnév!), akik az arab/perzsa hasasíjún, hasis szívó szóról kapták a nevüket, és orvgyilkos merényleteket hajtottak végre Szabah ellenségei ellen. Az öreg a környék fiatal fiúit maga köré gyűjtötte, jó sok hasissal és nővel látta el, és azt mondta nekik, hogy ha a gyilkosságok során életüket vesztik, akkor még ennél is szebb helyre, a Paradicsomba jutnak.

Ez volt az arab/keresztény/európai verzió. És most a perzsa verzió, amit fent a várban hallottunk Mohammedtől, a régésztől: Hasszan-e Szabah kiváló szellemi vezetője volt Alamut, és a később az Alborz hegységben felépített többi várban megbúvó kis síita közösségének, akik könyveket írtak, jártasak voltak a tudományban, kórházat működtettek, és a hegyekben található gyógynövényeket termesztették és tanulmányozták. A katonák pedig kiválóan védték a várakat az ostromló seregektől. Se asszaszinok, se orvgyilkosságok. Mohammed elkeseredetten kérdezte, hogy hol olvastuk ezeket? Biztos valami arab forrásból.

Mindenesetre mindennek vége lett 1256-ban, amikor egy beépült mongol átengedte földijeinek a kaput, akik ezek után már könnyen bevették a várat.

Szóval ide utaztunk mi pénteken gyönyörű hegyi szerpentineken, át az Alborz hegyen. Az útról majd még teszek fel képeket a motoros blogra is.

Ennek a sziklának az ormán van a vár.

Kilátás a várból.

Ovun

Alamut után, az eredeti terv szerint egy másik várat (Lamiasar) szerettünk volna megnézni, de a térképen észrevettem egy kis kék foltot, amiről kiderült, hogy egy gyönyörű tengerszem, az Ovun-tó. El lehet képzelni, hogy a többnyire kopár hegyek közök kacskaringózva egyszer csak az ember megpillantja lent a mélyben ezt a kékesen-zöldesen csillogó vizet és a körülötte lévő buja növényzetet. A víz teljesen alkalmas a fürdésre, finom meleg volt, csak fürdőruhát nem vittünk magunkkal, így én csak térdig ereszkedtem bele, Wape addig sem, ugyanis a kocsiban maradt.

Ez is Irán...


Visszafelé egy nagyon durva baleset mellet haladtunk el: az út mellett egy busz szaladt bele egy árokba, két égő autót is maga mögött hagyva.


Szombaton Teheráné volt a főszerep, és miután nehezen kikászálódtunk az ágyból, le „TKV”-ztunk (Teheráni Közlekedési Vállalat) a Golestan palotához, amely a Kadzsar uralkodók palotakomplexuma volt, most múzeum. A legtöbb épületben tilos volt fényképezni. Tilos volt fényképezni Alamutban is azért, mint megtudtuk, mert ásatások folytak. Golestanban is komoly restaurálásokba csöppentünk, úgyhogy lehet, hogy ez volt az oka.


Golestan után elmetróztunk a Parlamenthez (Majlisz), és a mellette álló csodaszép Sepahsalar mecsethez, de a környéken sem szabad fényképezni, így ezek az épületek nem lettek megörökítve, viszont az interneten talaltam azert kepeket. A mecsetbe be sem tudtunk menni.


Este pedig Alim Qasimov, azeri énekes koncertjére mentünk. Ez nagyon kellemes élmény volt, bár én nekem a keleti zene rejtély.



Gondolom majd Peti kiegészíti a leírásomat, ha éppen kedve szottyan, jobban ráér.

hétfő, szeptember 18, 2006

Ami kimaradt a leírásból

Hihetetlen hogy Csandra pont a két legjobb képet nem tette fel. Az egyik a vonatúton készült, ahol egy kisgyerek ismerkedni próbált a nagy szakállas bácsival (aki egyébként mára megborotválkozott), de az aludt.

Egyébiránt a 7 órás vonatút első felét átaludtam, Csandra meg végig azon pattogott, hogy hogy lehet ilyenkor aludni. Én meg kómásan annyit mondtam: fáradtan.
A másik fent a hegyen készült ahol Csandra megvédte fejét a szarrá ázástól.

És a hol vannak poénok, mikor arcomba ömlött a forró tea és az egész család röhögött, hétszáz méterrel a tengerszint felett? A sofőr a balról előzött és lezúzta a saját kocsiját, mert annyira sietett velünk? A borzalmas ízű rózsavizes fagyi, amit ajándékba kaptunk útitársainktól és enni kellett, amíg a végül a dugóban megtudtunk tőle szabadulni észrevétlenül. A másik taxis örült szlalomozása az egysávos úton éjjel hazafelé? A válladon alvó fószer büdösen? (tényleg, büdös volt?).
Ha már idáig nem írt más róla, írom, hogy tegnap a felső 10000 egyik kávézójában ültünk este. Árak mint Alibiben (süti, shake), mindeni ápolt, elegáns. Hiába Csandra másképp látja a dolgokat.

Teherán-Sari-Amol-Chalus-Namak Abrud-Teheran

Végre megvalósult az egyik álmom, és végigutaztam Wapeval (ez a rész nem tartozott az álmomba :-)) a világ egyik legszebbnek mondott vonatútját Teheránból Sariba.

A síneket az 1930-as években fektették le, és a kor egyik leghihetlenebb eredménye volt, hiszen az út a hegyek között kacskaringózva halad Sariig.
Reggel fél tízkor indultunk, és gyakorlatilag két óra múlva már a hegyek között haladtunk. Hihetetlen látvány tárult elénk mindkét oldalról, azt sem tudtam, hogy a kabin ablakából lessek-e ki, vagy a folyosóról, így ide-oda rohangáltam szinte az egész út alatt. Eleinte kopár vidéken, szinte Death Valley szerű sziklák között zötykölődtünk,



azután egyre több zöld pamacs tűnt fel a sziklák tövében,

végül a zöld, felhők borította hegyekre kapaszkodott fel a vonat, és hol a képeken is látható táj, hol alagutak sötétsége váltogatta egymást. Igazából leírhatatlanul szép volt, és a fényképek sem adják vissza azt a lélegzetelállító látványt, amikor a vonat a keskeny nyomsávon, szédítő magasságban haladt, és ha kinéztem, akkor csak szakadékot láttam magunk alatt.


Fél öt körül értünk Sariba, ahol besétáltunk a pályaudvarról a szállodába, és lepakolás után kimentünk a városba. Sari nagyon kellemes kis város, azt hiszem nem sok turista fordulhat meg, mert az emberek őszinte csodálkozással igazítottak útba, vagy szólítottak meg, hogy honnan jöttünk. Látnivalója keves akad, de azokat sem tudtuk mind megnézni aznap, mert már közeledik az ősz, és elég hamar besötétedik.


Másnap reggel még elsétáltunk egy rekonstruált hagyományos házhoz (az itteni klasszikus házak tetejét apró csempékkel borították), de sajnos zárva volt, így továbbindultunk iránytaxival Amolba.
Én Amolban szerettem volna egy-két dolgot megnézni, de valahogy kicsúsztunk az időből, és a másik úti célunk, a Namak Abrudi-i felvonók csak háromig működnek. Ezért inkább újra kocsiba szálltunk, és Chalus felé vettük az irányt.
Ez az út még olyan, hogy vissza kell jönnöm motorral is, ugyanis egy idő után a hegyek lemásznak egészen a tenger partjáig, így gyakorlatilag balról a buja, zöld (de az ősz közelségére néhol már bordós) hegyek, balról pedig a háborgó Kaszpi kísért minket. Én egyszerűen nem tudok betelni az ország szépségeivel.
Az égiek annyira nem értékelték azonban lelkesedésemet, mert ránk-ránk küldtek egy-egy záport, ami aggasztó jel volt a felvonó tekintetében.
Elértük Chalust, ott taxit váltottunk, aki azonnal Namak Abrudba vitt minket. Namak Abrudban iszonyatos fejlesztések folynak, és ha egyszer elkészülnek, akkor egy fantasztikus komplexum jön létre szállókkal, éttermekkel, és persze a felvonóval.
A Svájcban készült felvonó zárt kabinjai az 1050 méter magas Medovin hegy tetejére visz fel, ahol állítólag gyönyörű kilátás nyílik a Kaszpi-tengerre. Azért állítólag, mert alig, hogy végigálltuk a hatalmas sort, és beültünk az egyik kabinba, eleredt az eső, ami azt jelentette, hogy az egész hegy teteje nedves ködfelhőbe bújt, ahol viszont zuhogott. Így értünk fel, és míg befutottunk a fenti étterembe szarrá áztunk.
Lefelé persze megint sorba kellett állni, így ismét eláztunk. Jellemző módon lent addigra elállt az eső…


Ezek után visszamentünk Chalusba, ahol kiderült, hogy aznap már nincs busz Teheránba, így kénytelenek voltunk ezt az utat is iránytaxiba préselődve, a sofőrrel együtt negyedmagunkkal végigutazni. De nem bántam meg, mert ez a klasszikus út Teherán és a Kaszpi között, és gyönyörű hegyek között halad. Az igaz, hogy itt mindenki úgy vezet, mint általában, csakhogy egy ez kétszer egysávos szerpentin, ahol a sötétben is simán kielőznek a beláthatatlan kanyarokban. A mi sofőrünk is.
De megérkeztünk Teheránba épségben, ráadásul az Azadi téren tett ki minket, ahol a Teherán jelképének számító hatalmas Szabadság épület áll, és amit szerintem amúgy nem néztem volna meg, mert abszolút kiesik az útvonalaimból. Így viszont teljes éjszakai pompájában volt szerencsém lefényképezni.

csütörtök, szeptember 14, 2006

Sari (ejtsd: Szári) mégis

Mégis összejön Sari holnap, és ezért más kaszpi-tengeri helyek is. Sikerült vonatjegyet szerezni, ráadásul egy egész kabint, ami jó lesz, mert nem kell másokon átbukdácsolni, ha fotózni akarunk. A vonatút Teherán és Sari között az Alborz hegységen halad át, és állítólag hihetetlen látvány. Annyira az lehet, hogy korábban ez a járat éjjel ment, de áttették nappalra, hogy a nép élvezhesse a kilátást. Egyébként ennek a vonalnak a megépítése volt a sínfektetés történelmének egyik legnehezebb vállalkozása. Szóval kiváncsi vagyok nagyon rá.
Sariból még nem tudom pontosan hogyan lesz tovább, de Amolba mindenképpen el akarok menni, és egy olyan helyre, aminek a nevére most nem emlékszem, de egy sífelvonó visz fel a hegyre, hihetetlen kilátással a Kaszpi-tengerre.
Ha visszajöttünk, majd élménybeszámolunk.
Nagyjábol ez lenne az útvonal:


szerda, szeptember 13, 2006

Azt hiszem most érkezett el az az idő, amikor kezdem otthonosan érezni magam. Amikor az ismerős taxisok mellett sétálok el reggel, és egymásra mosolygunk, amikor ugyanaz a srác adja ki neked a napi angol nyelvű sajtót, amikor a sétálás során a munkahelyem felé, már tudom, hogy pont egy cigit el tudok szívni, amikor tudom hova kell állnom, és mit kell mondanom az iránytaxisnak. Amikor beállt egy fajta rutin. Mostantól fogva lenne jó még pár hónapig maradni.
Mielőtt kijöttem, fogalmam sem volt róla, hogy milyen lehet: hogy milyenek az emberek az utcán, hogy milyen ruhát hozhatok ki magammal (lehet-e farmerban járni, pólóban például), hogy mit lehet kapni; mondtak ugyan ezt meg azt, de túl sok stabil támpontot nem kaptam. Ezeken pont tegnap gondolkoztam, miközben egy kellemes kávézóban ültem, a napilapokat szemezgettem, igazán finom volt a kávé, a tulajdonos a mellettem lévő asztalnál képregényt fejtett, és közben Bob Segar, Pink Floyd, Leonard Cohen és az Eagels szólt a háttérben. Farmerban voltam, ahogyan szinte mindenki a városban, feltűrt ingben, és a szemközti asztalnál egy fiatal katonatiszt nevetgélt a barátnőjével.
Egy ideje lemondtam a napi taxiszolgálatot, és elköszöntem Babaktól. Azóta iránytaxikkal járok be és haza. Teljesen más, valahogy az emberek között vagyok, jobban látom és érzem őket. Egyáltalán nem érezem, hogy keleten vagyok. A város nagy, modern és tiszta, de mondjuk szépnek nem mondható. Főleg fiatalokat látni az utcán, nőket férfiakat egyaránt. Szinte mindenki farmerban, ingben, a nők persze kis kabátkában, ami színes, kendőben, de az is néha véletlenül egészen hátra csúszik, szandálban, festett lábkörmökkel, festett szemekkel és ajkakkal. Azt hiszem, aki csadorban jár, az akkor is abban járna, ha teszem azt éppen szekuláris állam volna Irán.
Sok pár jár kézenfogva, a nők igenis nevethetnek, vezethetnek, pörölhetnek a taxissal vagy a boltossal. Ez az utca képe. Sajnos azonban az is az utca képe, amit két napja láttam: egy nő feküdt a járdán, újságpapír volt a fekhelye, az egyik zoknija félig lecsúszott, és pár darab papírpénz hevert mellette. Ezt északon volt; azt mondják dél-Teheránban több ilyet látni.

Ma elnéztem egy kiállításra. Nem ismertem a címet, ezért két kollégámtól is útbaigazítást kértem, végül a nekem szimpatikusabbat választottam. Ehhez át kellet sétálnom a közeli autópálya felett a Seoul parkhoz, amelyet a koreai állam állítatott Irán és Korea 40 éve fennálló diplomáciai kapcsolatait ünnepelve. Nagyon kellemes hely, és van mellette egy lövészklub! Benéztem, és légpuskával és pisztollyal lőnek céltáblára egymás mellett az emberek. Egy kicsit gondolkoztam is, hogy inkább ott maradok, de inkább holnapra halasztottam. Úgyhogy holnap megvan a munka utáni program.



Kiálltam az autópályára, hogy taxit fogjak, de nem akart megállni senki, mígnem egy motoros félrehúzódott. Elég gyakori, hogy motorosok embereket vesznek fel az utcán taxi helyett. Úgyhogy most én is felültem a kis 125-ösre, és ez vitt el a térre, ahol a kiállítás volt. A fazon ugyan nem tudta, hogy hol van a cím, amit megadtam neki, így három-négyszer is megállt útbaigazítást kérni. Először egy fiatal arcnál álltunk meg, aki elkérte az általam angolul írt címet, és jót röhögött, amikor meglátta. Utána elkezdett magyarázni, hogy arra gondolok-e, amikor valamelyik utca után nem sokkal négy utca keresztezi egymást? Mivel nekem fogalmam sem volt, ezért azt mondtam, hogy igen!, pontosan arra gondolok! De jóra gondoltam, mert végül csak megtaláltuk.

A kiállítás három fiatal, két srác és egy lány (Amirreza Amirebrahimi, Mohsen Rasulov és Maryam Fakhimi) közös fotókiállítása volt. Összesen kilenc képet tettek ki (azért csak ennyit, hogy a közönségben meg maradjanak a képek), amik helyszíneket és tárgyakat absztrakt módon ábrázoltak. Egyébként érdemes megnézni a honlapjaikat, baromi jó képeket készítenek. Főleg Marjam képei tetszenek: csodálatos helyek vannak itt Iránban. Mind a hárman tudtak angolul, úgyhogy egy kicsit elbeszélgettem velük, nagyon aranyosak voltak. E-mail csere és kiállításaik újabb dátumának meghallgatása után elköszöntem, és haza jöttem.
Holnap után éjjel érkezik Peti. Mivel nem tudtuk, hogy megkapja-e a vízumát, az eredeti tervünkből, miszerint megérkezése reggelé elvonatozunk Sari-ba, a Kaszpi tengerhez, nem lesz semmi, mert már nincs hely a vonaton. Így azt majd később, most Hamadan-ba megyünk, ami az ősi Ecbatana városán fekszik, és ahol az ó-testamentumi Eszter és Mordechai sírjai vannak, és ma is egy fontos zarándokhely az iráni zsidóság számára. Igen, mert itt olyanok is vannak, ráadásul Irán a Közel-Kelet legnagyobb számú zsidóságának ad otthont. Azt ne felejtsük el, hogy a mai Irán annak a Perzsiának az egyenes utóda, amelynek Nagy Kürosa szabadon engedte a zsidókat Babilonból. Néha olyan érzésem van, mintha az emberiség történelmének egyharmada Iránhoz lehetne köthető. Egy másik egyharmada mondjuk a Közel-Kelet többi államához, a maradék pedig szétoszlik a világban.

szombat, szeptember 09, 2006

Abyaneh



Ma elmentem Abyaneh-be. Reggel korán indultam, hogy legyen azért egy kis időm körülnézni, mert Abyaneh Kashantól még 82 km-re van.
Hihetetlen, ahogy Qom-ot elhagyva az embert keresztül halad a kopár, sivatagos vidéken, majd a falut jelző táblánál befordul a szintén kopár hegyek közé, majd hirtelen azt veszi észre, hogy az út mellett egyre több a zöld. Végül már egész kis oázisok (a mecsetes kép egy ilyen oázis falucskában készült), ligetek között halad át, de végig úgy, hogy csak az út menti forrás táplálja az egészet. Gyönyörű. Majd erről is teszek fel képet az motoros blogra, még akkor is, ha csak ígérgetem. Egyébként hazafelé tartva már pont szembe jött velünk egy BMW motor, az első külföldi motoros, akit láttam mióta Iránban utazgatok. Onnan tudom, hogy külföldi, mert Iránban tilos a 200 cc feletti motor használata.
Abyaneh a változatosság kedvéért szintén egy UNESCO által védett hely, és az a különlegessége, hogy a hegyre épített házacskák vörös agyagból épültek, így az egész falú vörös.
Sajnos olyan erős volt a fény egész nap, hogy nem lettek túl jók a képek, de azért felrakok ide egy párat.


Innentől már Abyaneh-ben készültek a képek: