Ami kimaradt a leírásból II.

Igen ez így nagyon kellemes, Csandra megírja a lényeget, én meg ami kimaradt. Ezt az utat, csakúgy mit az előzőt gyakorlailag átaludtam. Csandra a tónál készült ki teljesen, amikor nem akartam kiszállni és gyönyörködni benne (mármint a tóban). De hát a kocsi a tó partján állt meg? A hátsó ülésről is szépen lehetett gyönyörködni a tóban.

A hajnali inulást azzal kezdte Cs. hogy Teherán jellegtelen házait és autópályáit fényképezte agyba-főbe. Úgy van a fényképezőgépemmel, mint amikor Terry Kitchen meglátta azt a bizonyos festékes szórópisztolyt (© Vonnegut).
Az asszaszínok várába valami kíméletlen félórás gyalogtúra árán lehetett feljutni. Nekem mindjárt el is kezdett sípolni a tüdőm. A várcsúcs alatt az út is elfogyott, oda az irániak eszkábáltak állványzatot (olyat, amit a házak külső felújításakor is lehet látni). Fent állandó porvihar.
Lefelé jövet Csandra egyszercszak megállított, hogy figyelj má milyen csend van. És tényleg, egy bogár se rezzent. No turista, no madár vagy szélfúvás. Leültünk a lépcsőre elszívni egy cigit, magunkba mélyedtünk, gyönyörködtünk a tájban, és főleg élveztük a CSENDET. Egymással is csak suttogva beszéltünk. Mindezt lefényképeztem, Csandra pedig "A csend hangja" címmel egyperces videofelvételt készített. Penetránsan jó, ahogy mondani szokták, akkorát röhögtünk rajta.

Alamutnál már kialakult az ismerkedés menetrendje. Emberek jönnek, megkérdik honnan. Én válaszolok Madzsarisztán. Felderül a szemük, újabb kérdések, amire már Csandra válaszol fársziul. Kb. 2 perc után eljutunk oda, hogy mit láttunk idáig, akkor Csandra sorolni kezdi: Iszfahán, Shiráz, Urumija. Itt gondolkodik el először újabb városneveken és akkor mindig közbelököm a saját favoritomat: Tábriz. Ez újból megindítja Cs. gondolatait, aki aztán tovább sorolja a városokat. Én innentől már nem szólok hozzá.

Még egy dolog az asszaszínokról. Nem belőve gyilkoltak. Az volt bennük a félelmetes, hogy mikor elkövették a merényletet, azt mindíg józanon, hidegvérrel tették. Nem titokban, hanem a lehető legnagyobb nyilvánosság előtt. És sosem menekültek, hanem büszkén szembenéztek utána a tömeggel vagy aki széttépni készült őket. Ez a hátborzongató céltudatosság, amely nélkülözött minden természetes reakciót, tette őket rettegetté. Azt hiszem Amin Maalouf egyik regényében van ez jól leírva, talán a Szamarkand címűben. Ok tudom, ez nem tudományos mű, de attól még olvasson mindenki Maaloufot, ne csak a Keresztes háborúk arab szemmel címűt, hanem a regényeit is.
A word verificationhöz azt kell beírjam: ucufokzo

Jaa és amikor nem aludtam, nagyon jó zenét hallgattam és gyönyörű utakon kanyarogtunk és egyedül voltunk az isten háta mögött és cigiztem és csokit ettem és a szél az arcomba fújt (mert letekertem az ablakot a füst miatt) és a napszemüvegemen át a tájat bámultam. És mosolyogtam, mert így együtt, ez az az érzés amit nagyon szeretek.