Az egészet Doyle kezdi, aki fél percen keresztül játszik, miközben grimaszol, de minek, hiszen olyan természetesen áll a kezében a gitár, mintha a pöcse volna, és tuti, hogy az előzővel többet játszik. Majd Snowy veszi át, aki közben felment a színpad mögött álló emelvényre. Ő elegánsan, koncentráltan, de nagyon könnyedén játszik. Roger Waters és a többi hét zenész most csak asszisztál, a közönség, aki mindig érzékenyen reagál a zene dallamára, most nem tudja, mit tegyen, szinte sírni van kedve az embernek, főleg, amikor ott áll az első sorban… Néhányan tapsolni akarnak az ütemre, de most ezt is illetlenségnek tartják, és abbahagyják. Újra Doyle veszi át a hangot, aki közben szintén felment a dobogóra, és a dobos, aki eddig már látott néhány koncertet elragadtatva nézi. Snowy most nyersebben lép be, majd újra Doyl, a kis köcsög, kigombolt inggel közeledik Snowy felé, és közben most felnőttként is olyan akarsz lenni, mint ő. Egymás mellé érnek, az egyik jobb-, a másik balkezes, és most egyszerre játszanak, és mégis sírni kell egy kicsit…
A szám végén az ováció késik egy pillanatot, magunkhoz kell térnünk, de akkor úgy tör ki belőlünk, mint azelőtt soha a koncert alatt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése