Azt hiszem most érkezett el az az idő, amikor kezdem otthonosan érezni magam. Amikor az ismerős taxisok mellett sétálok el reggel, és egymásra mosolygunk, amikor ugyanaz a srác adja ki neked a napi angol nyelvű sajtót, amikor a sétálás során a munkahelyem felé, már tudom, hogy pont egy cigit el tudok szívni, amikor tudom hova kell állnom, és mit kell mondanom az iránytaxisnak. Amikor beállt egy fajta rutin. Mostantól fogva lenne jó még pár hónapig maradni.
Mielőtt kijöttem, fogalmam sem volt róla, hogy milyen lehet: hogy milyenek az emberek az utcán, hogy milyen ruhát hozhatok ki magammal (lehet-e farmerban járni, pólóban például), hogy mit lehet kapni; mondtak ugyan ezt meg azt, de túl sok stabil támpontot nem kaptam. Ezeken pont tegnap gondolkoztam, miközben egy kellemes kávézóban ültem, a napilapokat szemezgettem, igazán finom volt a kávé, a tulajdonos a mellettem lévő asztalnál képregényt fejtett, és közben Bob Segar, Pink Floyd, Leonard Cohen és az Eagels szólt a háttérben. Farmerban voltam, ahogyan szinte mindenki a városban, feltűrt ingben, és a szemközti asztalnál egy fiatal katonatiszt nevetgélt a barátnőjével.
Egy ideje lemondtam a napi taxiszolgálatot, és elköszöntem Babaktól. Azóta iránytaxikkal járok be és haza. Teljesen más, valahogy az emberek között vagyok, jobban látom és érzem őket. Egyáltalán nem érezem, hogy keleten vagyok. A város nagy, modern és tiszta, de mondjuk szépnek nem mondható. Főleg fiatalokat látni az utcán, nőket férfiakat egyaránt. Szinte mindenki farmerban, ingben, a nők persze kis kabátkában, ami színes, kendőben, de az is néha véletlenül egészen hátra csúszik, szandálban, festett lábkörmökkel, festett szemekkel és ajkakkal. Azt hiszem, aki csadorban jár, az akkor is abban járna, ha teszem azt éppen szekuláris állam volna Irán.
Sok pár jár kézenfogva, a nők igenis nevethetnek, vezethetnek, pörölhetnek a taxissal vagy a boltossal. Ez az utca képe. Sajnos azonban az is az utca képe, amit két napja láttam: egy nő feküdt a járdán, újságpapír volt a fekhelye, az egyik zoknija félig lecsúszott, és pár darab papírpénz hevert mellette. Ezt északon volt; azt mondják dél-Teheránban több ilyet látni.

Ma elnéztem egy kiállításra. Nem ismertem a címet, ezért két kollégámtól is útbaigazítást kértem, végül a nekem szimpatikusabbat választottam. Ehhez át kellet sétálnom a közeli autópálya felett a Seoul parkhoz, amelyet a koreai állam állítatott Irán és Korea 40 éve fennálló diplomáciai kapcsolatait ünnepelve. Nagyon kellemes hely, és van mellette egy lövészklub! Benéztem, és légpuskával és pisztollyal lőnek céltáblára egymás mellett az emberek. Egy kicsit gondolkoztam is, hogy inkább ott maradok, de inkább holnapra halasztottam. Úgyhogy holnap megvan a munka utáni program.



Kiálltam az autópályára, hogy taxit fogjak, de nem akart megállni senki, mígnem egy motoros félrehúzódott. Elég gyakori, hogy motorosok embereket vesznek fel az utcán taxi helyett. Úgyhogy most én is felültem a kis 125-ösre, és ez vitt el a térre, ahol a kiállítás volt. A fazon ugyan nem tudta, hogy hol van a cím, amit megadtam neki, így három-négyszer is megállt útbaigazítást kérni. Először egy fiatal arcnál álltunk meg, aki elkérte az általam angolul írt címet, és jót röhögött, amikor meglátta. Utána elkezdett magyarázni, hogy arra gondolok-e, amikor valamelyik utca után nem sokkal négy utca keresztezi egymást? Mivel nekem fogalmam sem volt, ezért azt mondtam, hogy igen!, pontosan arra gondolok! De jóra gondoltam, mert végül csak megtaláltuk.

A kiállítás három fiatal, két srác és egy lány (Amirreza Amirebrahimi, Mohsen Rasulov és Maryam Fakhimi) közös fotókiállítása volt. Összesen kilenc képet tettek ki (azért csak ennyit, hogy a közönségben meg maradjanak a képek), amik helyszíneket és tárgyakat absztrakt módon ábrázoltak. Egyébként érdemes megnézni a honlapjaikat, baromi jó képeket készítenek. Főleg Marjam képei tetszenek: csodálatos helyek vannak itt Iránban. Mind a hárman tudtak angolul, úgyhogy egy kicsit elbeszélgettem velük, nagyon aranyosak voltak. E-mail csere és kiállításaik újabb dátumának meghallgatása után elköszöntem, és haza jöttem.
Holnap után éjjel érkezik Peti. Mivel nem tudtuk, hogy megkapja-e a vízumát, az eredeti tervünkből, miszerint megérkezése reggelé elvonatozunk Sari-ba, a Kaszpi tengerhez, nem lesz semmi, mert már nincs hely a vonaton. Így azt majd később, most Hamadan-ba megyünk, ami az ősi Ecbatana városán fekszik, és ahol az ó-testamentumi Eszter és Mordechai sírjai vannak, és ma is egy fontos zarándokhely az iráni zsidóság számára. Igen, mert itt olyanok is vannak, ráadásul Irán a Közel-Kelet legnagyobb számú zsidóságának ad otthont. Azt ne felejtsük el, hogy a mai Irán annak a Perzsiának az egyenes utóda, amelynek Nagy Kürosa szabadon engedte a zsidókat Babilonból. Néha olyan érzésem van, mintha az emberiség történelmének egyharmada Iránhoz lehetne köthető. Egy másik egyharmada mondjuk a Közel-Kelet többi államához, a maradék pedig szétoszlik a világban.