Csütörtök este, munka után kimentünk a Dairegachin karavánszerály ünnepélyes megnyitójára, ami abból állt, hogy baromi sokan voltak (több busz is állt az épület előtt), egy rögtönzött színpadon emberek áradoztak mindenféléről (köztük a kastélyról), hátul nemzetek kajái kiállítás és kóstoló csábította a nagyérdeműt, lehetett mászkálni a falakon, csillagokat nézni, szóval az egésznek egy kicsit zsibvásár hangulata volt.
A karavánszerályt 1700 éve építette Ardeshir Babakan sah, és most némi renoválás után megnyitották a közönség számára.
Teherántól kb. két-, két és fél órányira van bent a semmi közepén. Sajnos mi már csak sötétedés előtti utolsó fény erőlködésére értünk oda, így nem láthattuk ahogy a homoktenger közepén pompázik. Viszont az oda út is szép volt, de ahogy jöttünk el a vártól, a semmi közepén hihetetlenül gyönyörű volt, ahogy a millárdnyi csillag szikrázott felettünk. Már ezért az élményért megérte elmenni, hiszen ritkán adódik egy ilyen városlakó életében olyan lehetőség, hogy szinte hömpölyögni látja a tejutat.
(Apropó, ha valaki nem tudná honnan származik a tejút kifejezés: az angolból vettük át (Milkyway), akik ezt is, mint oly sok mást, a teázásnak köszönhetik, ugyanis úgy gondolták, hogy a Tejút olyan, mint amikor tejet öntenek a teába. És mi tegnap éjjel valóban olyannak láttuk.)
Alamut
Pénteki kirándulásunk célja Alamut volt, az asszaszin nagymester, Hasszan-e Szabah, vagy arabosan Haszan asz-Szabah bevehetetlen vára volt. A hegy öregjének is nevezett Szabah egy kivételes tehetségű tudós, költő volt, aki 1090-ben egy nap arra ébredt, hogy a Perzsiát leigázó szeldzsuk törökök elleni harcban maga is részt vesz. Bevette az egyébként bevehetetlen Alamut várát, és létrehozta az ún. asszaszinokat (ragadványnév!), akik az arab/perzsa hasasíjún, hasis szívó szóról kapták a nevüket, és orvgyilkos merényleteket hajtottak végre Szabah ellenségei ellen. Az öreg a környék fiatal fiúit maga köré gyűjtötte, jó sok hasissal és nővel látta el, és azt mondta nekik, hogy ha a gyilkosságok során életüket vesztik, akkor még ennél is szebb helyre, a Paradicsomba jutnak.
Ez volt az arab/keresztény/európai verzió. És most a perzsa verzió, amit fent a várban hallottunk Mohammedtől, a régésztől: Hasszan-e Szabah kiváló szellemi vezetője volt Alamut, és a később az Alborz hegységben felépített többi várban megbúvó kis síita közösségének, akik könyveket írtak, jártasak voltak a tudományban, kórházat működtettek, és a hegyekben található gyógynövényeket termesztették és tanulmányozták. A katonák pedig kiválóan védték a várakat az ostromló seregektől. Se asszaszinok, se orvgyilkosságok. Mohammed elkeseredetten kérdezte, hogy hol olvastuk ezeket? Biztos valami arab forrásból.
Mindenesetre mindennek vége lett 1256-ban, amikor egy beépült mongol átengedte földijeinek a kaput, akik ezek után már könnyen bevették a várat.
Szóval ide utaztunk mi pénteken gyönyörű hegyi szerpentineken, át az Alborz hegyen. Az útról majd még teszek fel képeket a motoros blogra is.
Ennek a sziklának az ormán van a vár.
Kilátás a várból.
Ovun
Alamut után, az eredeti terv szerint egy másik várat (Lamiasar) szerettünk volna megnézni, de a térképen észrevettem egy kis kék foltot, amiről kiderült, hogy egy gyönyörű tengerszem, az Ovun-tó. El lehet képzelni, hogy a többnyire kopár hegyek közök kacskaringózva egyszer csak az ember megpillantja lent a mélyben ezt a kékesen-zöldesen csillogó vizet és a körülötte lévő buja növényzetet. A víz teljesen alkalmas a fürdésre, finom meleg volt, csak fürdőruhát nem vittünk magunkkal, így én csak térdig ereszkedtem bele, Wape addig sem, ugyanis a kocsiban maradt.
Ez is Irán...
Visszafelé egy nagyon durva baleset mellet haladtunk el: az út mellett egy busz szaladt bele egy árokba, két égő autót is maga mögött hagyva.
Szombaton Teheráné volt a főszerep, és miután nehezen kikászálódtunk az ágyból, le „TKV”-ztunk (Teheráni Közlekedési Vállalat) a Golestan palotához, amely a Kadzsar uralkodók palotakomplexuma volt, most múzeum. A legtöbb épületben tilos volt fényképezni. Tilos volt fényképezni Alamutban is azért, mint megtudtuk, mert ásatások folytak. Golestanban is komoly restaurálásokba csöppentünk, úgyhogy lehet, hogy ez volt az oka.
Golestan után elmetróztunk a Parlamenthez (Majlisz), és a mellette álló csodaszép Sepahsalar mecsethez, de a környéken sem szabad fényképezni, így ezek az épületek nem lettek megörökítve, viszont az interneten talaltam azert kepeket. A mecsetbe be sem tudtunk menni.
Este pedig Alim Qasimov, azeri énekes koncertjére mentünk. Ez nagyon kellemes élmény volt, bár én nekem a keleti zene rejtély.
Gondolom majd Peti kiegészíti a leírásomat, ha éppen kedve szottyan, jobban ráér.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése