Szamarkandi emlék

Bár jártam múlt héten egyiptomban, nem találok hirtelen semmi képet onnan. itt van addig egy kis szamarkandi emlék a Registanról.

A legjobb csoki üzlet Teheránban

Találtam egy képet Teherán legjobb csokiüzletéről. Itt az összes nyugati márka megtalálható, jó hűtött állapotban. Az üzlet egy örmény családé.

Kunduz és Mazar-e Sharif

Itt van néhány kép Kunduzban. A városban igazából nincs semmi látnivaló, észak-nyuagt Afganisztán központja vegyesen lakják pastuk, tádzsikok stb. Itt van az ENSZ össze regionális központja. Sajnos a város szürke mint az össze többi. Tegnap és ma homokvihar volt a környéken, nyeltük mi is. Az afgánok persze rezignáltan vették ezt is.



Ez én vagyok Shir Khannal a szállásunkon. Ennyire kedves, barátságos kutyát még nem láttam. Ha ki akartunk menni a kertből, becsipaszkodott az inünkbe és húzott vissza. Állandóan a székünknél ácsorgott (amíg fel nem döntöttük) és nyomakodott, a lábával kalimpált.

Útban Mazar-e Sharif felé vagy aludtunk, vagy a hihetetlen tájakban gyögyörködtünk. Itt van mindjárt egy német PRT konvoly amely mellett Pol-e Khumriban elhaladtunk. De útközben akadtak szép számmal kilőtt tankok és egyéb egykor "szebb" időket megélt katonai járművek.

De szerencsénkre nem csak ilyenek kísérték az utunkat, hanem hegyek és különböző, a hegyek oldalába épült falvacskák.

Itt van például ez az erődítményszerűség, ami előtt egy tank roncsa hevert, a hátulja be volt omolva. Sajnos nem derült ki, hogy mi volt hajdanán, de szomorú látvány volt, ahogy a kavargó homok kellős közepén álldogált magárahagyottan. Talán egyszer lesz annyi ideje ennek a nemzetnek, hogy nekiálljon rendbehozni építészeti emlékeit is...

Mazarba fél kettő körül érkeztünk meg, és rögtön az ANSO (Afghanistan NGO Safety Office) helyi képviselőjével találkoztunk. Utána elfoglaltuk szállásunkat, az "International Guesthose"-ban. Ez az utcánk:

Az állandó utazás miatt iszonyatosan ki vagyunk dőlve. Wape napok óta takonnyal és fejfájásokkal küzd, én egyelőre fizikailag bírom. A Ramadán miatt napközben nem tudunk beugrani sehova bekapni egy falatot, vagy meginni egy teát. Cigizni is suttyomban, a kocsiban tudunk, és ha elhaladunk egy másik jármű, vagy az útszélén bámészkodó afgán mellett, akkor be kell kapnunk a füstöt... Úgyhogy miután lepakoltunk a szálláson, és pihentünk egy órácskát, bementünk enni a városba. Amiből az iszonyatosan keringő por miatt nem sokat látni, és minden színtelennek tűnik.

Vacsora után visszajöttünk a szállásunkra, és Wape egy napok óta tartogatott csomagtól sikeresen megszabadulva mesélte annak eltüntetésének kalandos körülményeit. Ezekről nem írok (bár mulatságos és akár tanulságos is lehet), de íme egy kép a guesthose wc ülőkéjéről. Párnázott, ahogy Kunduzban is, és Peti lefényképezte:

Kabul

Egy pár napja vagyunk Kabulban. Meglepően sok a látnivaló. Az első képen Csandra látható a kabuli reptéren, a háttérben Ahmad Sah Maszúd hatalmas portréja.


A második képen egy nem átlagos kabuli utcakép. Átlagos akkor lenne, ha nem lenne rajta a hölgy burkában.














A harmadik két egy jellegzetes afgán kerékcsere. Kb 6 ülnek az autóban, de ez nem akadály a kerékcserénél. Ez pont olyan mint járó motorral, tankolni és közben cigizni.














Ez Babúr sírja. A mogul dinasztia alapítójáé, aki nem itt halt meg, de itt kérte magát eltemetni. India meghódítása a részéről csak egy balszerencse volt, miután őt és családját elűzték az ősi fészekből, Szamarkand környékéről. Hát akkor már neki vágott és Delhiig meg sem állt. De egész életében hazavágyott, így mikor meghalt Kabulban temettette el magát. Mert ez volt birodalmában legközelebb az őshazájához, plusz ez emlékeztette rá leginkább.













A másik kép a sírhoz tartozó hatalmas kert. Most rekonstrurálják, mert 92/93 ig kitartott, akkor azonban a polgárháborús felek szépen lerombolták, a régi fák kidőltek, a rózsakertek elpusztultak.



















Ez két kép Abdul Rahman sírjárólkészült. Ő a vasemír, aki főleg brit pénzből létrehozta és vaskézzel egységesítette Afganisztánt a 19 sz végén. Azóta csak esik szét az ország.



Ez pedig a királyi család évtizedek óta romos mauzóleuma.

Hamadán és Ali Sadr

Hamadánnak vannak más nevezetességei, de inkább ezeket is Csandra örökítse meg.
Innen elmentünk másnao az Ali Sadr barlangba, ami egy hatalmas földalatti képződmény, amit az irániak gyorsan tönkretesznek. Képzeljük el Aggteleket úgy hogy lehet benne enni és cigizni, az emberek szemetelnek és a barlang legmélyén körbebetonoznak!!!! Egy nagyobb területet és ott büfét alakítanak ki. Közben állandóan locsolnak, mert ez az irániak mániája!
Ali Sadr olyan hatalmas, hogy vizibicikli vontatta csónak karavánok közlekednek benne.
Egyébként az iráni nyaralás a mai nappal véget ér. A képek elég csili-csálén állnak


Ez itt ibn Sina az iszlám vilá máig leghíresebb orvosánk emlékműve. A torony alatt van eg kis múzeum és maga a sír. Valamikor 45-ben építették át ilyen magasztosság, addog csak egy szerény épület állt itt.

Ezek mi vagyunk az Ali Sadr barlangban, nem voltunk jó fejek, mi is rágyújtottunk. Az irániak is cigiztek, pedig Ramadán volt. Talán a föld alatt mások a szabályok.
Ez itt Eszter és Mordeháj sírja belülről. Az idős úr a helyi rabbi, a két fiatal h jól látom az utitársaink.
Ez értelemszerűen az épület kivülről.
Múlt hétvégére lementünk Hamadanba. Van egy zsinagóga és egy kis zsidó közösség. Ők őrzik a bibliai Eszter és Mordeháj sírját. Majd Csandra talán ír róla részleteket.


Jöhet Afganisztán!

Ami kimaradt a leírásból II.

Igen ez így nagyon kellemes, Csandra megírja a lényeget, én meg ami kimaradt. Ezt az utat, csakúgy mit az előzőt gyakorlailag átaludtam. Csandra a tónál készült ki teljesen, amikor nem akartam kiszállni és gyönyörködni benne (mármint a tóban). De hát a kocsi a tó partján állt meg? A hátsó ülésről is szépen lehetett gyönyörködni a tóban.

A hajnali inulást azzal kezdte Cs. hogy Teherán jellegtelen házait és autópályáit fényképezte agyba-főbe. Úgy van a fényképezőgépemmel, mint amikor Terry Kitchen meglátta azt a bizonyos festékes szórópisztolyt (© Vonnegut).
Az asszaszínok várába valami kíméletlen félórás gyalogtúra árán lehetett feljutni. Nekem mindjárt el is kezdett sípolni a tüdőm. A várcsúcs alatt az út is elfogyott, oda az irániak eszkábáltak állványzatot (olyat, amit a házak külső felújításakor is lehet látni). Fent állandó porvihar.
Lefelé jövet Csandra egyszercszak megállított, hogy figyelj má milyen csend van. És tényleg, egy bogár se rezzent. No turista, no madár vagy szélfúvás. Leültünk a lépcsőre elszívni egy cigit, magunkba mélyedtünk, gyönyörködtünk a tájban, és főleg élveztük a CSENDET. Egymással is csak suttogva beszéltünk. Mindezt lefényképeztem, Csandra pedig "A csend hangja" címmel egyperces videofelvételt készített. Penetránsan jó, ahogy mondani szokták, akkorát röhögtünk rajta.

Alamutnál már kialakult az ismerkedés menetrendje. Emberek jönnek, megkérdik honnan. Én válaszolok Madzsarisztán. Felderül a szemük, újabb kérdések, amire már Csandra válaszol fársziul. Kb. 2 perc után eljutunk oda, hogy mit láttunk idáig, akkor Csandra sorolni kezdi: Iszfahán, Shiráz, Urumija. Itt gondolkodik el először újabb városneveken és akkor mindig közbelököm a saját favoritomat: Tábriz. Ez újból megindítja Cs. gondolatait, aki aztán tovább sorolja a városokat. Én innentől már nem szólok hozzá.

Még egy dolog az asszaszínokról. Nem belőve gyilkoltak. Az volt bennük a félelmetes, hogy mikor elkövették a merényletet, azt mindíg józanon, hidegvérrel tették. Nem titokban, hanem a lehető legnagyobb nyilvánosság előtt. És sosem menekültek, hanem büszkén szembenéztek utána a tömeggel vagy aki széttépni készült őket. Ez a hátborzongató céltudatosság, amely nélkülözött minden természetes reakciót, tette őket rettegetté. Azt hiszem Amin Maalouf egyik regényében van ez jól leírva, talán a Szamarkand címűben. Ok tudom, ez nem tudományos mű, de attól még olvasson mindenki Maaloufot, ne csak a Keresztes háborúk arab szemmel címűt, hanem a regényeit is.
A word verificationhöz azt kell beírjam: ucufokzo

Jaa és amikor nem aludtam, nagyon jó zenét hallgattam és gyönyörű utakon kanyarogtunk és egyedül voltunk az isten háta mögött és cigiztem és csokit ettem és a szél az arcomba fújt (mert letekertem az ablakot a füst miatt) és a napszemüvegemen át a tájat bámultam. És mosolyogtam, mert így együtt, ez az az érzés amit nagyon szeretek.

Dairegachin karavánszerály / Alamut, Ovun-tó / Golestan, Parlament / Alim Qasimov

Dairegachin



Csütörtök este, munka után kimentünk a Dairegachin karavánszerály ünnepélyes megnyitójára, ami abból állt, hogy baromi sokan voltak (több busz is állt az épület előtt), egy rögtönzött színpadon emberek áradoztak mindenféléről (köztük a kastélyról), hátul nemzetek kajái kiállítás és kóstoló csábította a nagyérdeműt, lehetett mászkálni a falakon, csillagokat nézni, szóval az egésznek egy kicsit zsibvásár hangulata volt.

A karavánszerályt 1700 éve építette Ardeshir Babakan sah, és most némi renoválás után megnyitották a közönség számára.
Teherántól kb. két-, két és fél órányira van bent a semmi közepén. Sajnos mi már csak sötétedés előtti utolsó fény erőlködésére értünk oda, így nem láthattuk ahogy a homoktenger közepén pompázik. Viszont az oda út is szép volt, de ahogy jöttünk el a vártól, a semmi közepén hihetetlenül gyönyörű volt, ahogy a millárdnyi csillag szikrázott felettünk. Már ezért az élményért megérte elmenni, hiszen ritkán adódik egy ilyen városlakó életében olyan lehetőség, hogy szinte hömpölyögni látja a tejutat.

(Apropó, ha valaki nem tudná honnan származik a tejút kifejezés: az angolból vettük át (Milkyway), akik ezt is, mint oly sok mást, a teázásnak köszönhetik, ugyanis úgy gondolták, hogy a Tejút olyan, mint amikor tejet öntenek a teába. És mi tegnap éjjel valóban olyannak láttuk.)

Alamut

Pénteki kirándulásunk célja Alamut volt, az asszaszin nagymester, Hasszan-e Szabah, vagy arabosan Haszan asz-Szabah bevehetetlen vára volt. A hegy öregjének is nevezett Szabah egy kivételes tehetségű tudós, költő volt, aki 1090-ben egy nap arra ébredt, hogy a Perzsiát leigázó szeldzsuk törökök elleni harcban maga is részt vesz. Bevette az egyébként bevehetetlen Alamut várát, és létrehozta az ún. asszaszinokat (ragadványnév!), akik az arab/perzsa hasasíjún, hasis szívó szóról kapták a nevüket, és orvgyilkos merényleteket hajtottak végre Szabah ellenségei ellen. Az öreg a környék fiatal fiúit maga köré gyűjtötte, jó sok hasissal és nővel látta el, és azt mondta nekik, hogy ha a gyilkosságok során életüket vesztik, akkor még ennél is szebb helyre, a Paradicsomba jutnak.

Ez volt az arab/keresztény/európai verzió. És most a perzsa verzió, amit fent a várban hallottunk Mohammedtől, a régésztől: Hasszan-e Szabah kiváló szellemi vezetője volt Alamut, és a később az Alborz hegységben felépített többi várban megbúvó kis síita közösségének, akik könyveket írtak, jártasak voltak a tudományban, kórházat működtettek, és a hegyekben található gyógynövényeket termesztették és tanulmányozták. A katonák pedig kiválóan védték a várakat az ostromló seregektől. Se asszaszinok, se orvgyilkosságok. Mohammed elkeseredetten kérdezte, hogy hol olvastuk ezeket? Biztos valami arab forrásból.

Mindenesetre mindennek vége lett 1256-ban, amikor egy beépült mongol átengedte földijeinek a kaput, akik ezek után már könnyen bevették a várat.

Szóval ide utaztunk mi pénteken gyönyörű hegyi szerpentineken, át az Alborz hegyen. Az útról majd még teszek fel képeket a motoros blogra is.

Ennek a sziklának az ormán van a vár.

Kilátás a várból.

Ovun

Alamut után, az eredeti terv szerint egy másik várat (Lamiasar) szerettünk volna megnézni, de a térképen észrevettem egy kis kék foltot, amiről kiderült, hogy egy gyönyörű tengerszem, az Ovun-tó. El lehet képzelni, hogy a többnyire kopár hegyek közök kacskaringózva egyszer csak az ember megpillantja lent a mélyben ezt a kékesen-zöldesen csillogó vizet és a körülötte lévő buja növényzetet. A víz teljesen alkalmas a fürdésre, finom meleg volt, csak fürdőruhát nem vittünk magunkkal, így én csak térdig ereszkedtem bele, Wape addig sem, ugyanis a kocsiban maradt.

Ez is Irán...

Visszafelé egy nagyon durva baleset mellet haladtunk el: az út mellett egy busz szaladt bele egy árokba, két égő autót is maga mögött hagyva.

Szombaton Teheráné volt a főszerep, és miután nehezen kikászálódtunk az ágyból, le „TKV”-ztunk (Teheráni Közlekedési Vállalat) a Golestan palotához, amely a Kadzsar uralkodók palotakomplexuma volt, most múzeum. A legtöbb épületben tilos volt fényképezni. Tilos volt fényképezni Alamutban is azért, mint megtudtuk, mert ásatások folytak. Golestanban is komoly restaurálásokba csöppentünk, úgyhogy lehet, hogy ez volt az oka.


Golestan után elmetróztunk a Parlamenthez (Majlisz), és a mellette álló csodaszép Sepahsalar mecsethez, de a környéken sem szabad fényképezni, így ezek az épületek nem lettek megörökítve, viszont az interneten talaltam azert kepeket. A mecsetbe be sem tudtunk menni.

Este pedig Alim Qasimov, azeri énekes koncertjére mentünk. Ez nagyon kellemes élmény volt, bár én nekem a keleti zene rejtély.

Gondolom majd Peti kiegészíti a leírásomat, ha éppen kedve szottyan, jobban ráér.