Tatai vadludak

Elég őrült dolognak gondoltam reggel 6.30 kor elindulni karácsony reggelén Tatára, hogy megnézzem a vadludakat, amelyek álltólag itt telelnek. Legalább is ezt írta a megízhatóságáról híres Blikk. Szerencsére nem egyedül mentem, sőt vittek, így a társaság midenképpen kellemes volt. Tatára beérve annyit tudtam, hogy a Tófarokhoz kell menni, ez az Öregtó egyik sarka, ahol nagyon gyalogutak sincsenek. Útközben, a ismeretterjesztő táblákról az is kiderült - meglepetésemre - hogy a tó egy jelentős magyar madártelelő hely. A parkolóól jó fél, háromnegyed órát sétáltunk először a parton, majd a tómederben a Tófarok rész felé. A tavat télre eléggé leeresztik, pont, hogy a madarak tudjanak telelni (nem világos előttem teljesen az összefüggés). A mederben járkálás és madárközeltés tilos, ezért útólag is elnézés ( a madaraktól is).

Tatai ismerősök szerint a madarak napfelkelte környékén elhagyják a tavat és csak napnyugtára térnek vissza. ezért is érkeztünk olyan háromnegyed nyolc körül, kicsivel napkelte után. A tó sarkában nagy fekete foltot vettünk észre, amely egyszercsak felrebbent.

Reméltük nem mi okoztuk ezt a tömeges vándorlást, mert szinte egyetlen madár sem tért vissza. Biztos ez volt a reggeli kimenőjük.

Ezután még kicsit bementünk a sásba, de láttunk méf vadludakat és gémszerű madarakat alacsonyan elhúzni. A tér oözepén már csak néhány tucat madár maradt, néha mutatóba felbukkant még egy-egy vadlúd csapat. Nils Holgerson után legalábbis anna azonosítottuk őket.
Ez meg is oldotta problémánkat, röviden sziesztáztunk egyet, kis cigi, karácsonyi ajándék csere, csoki és gyönyörködtünk egyet a tájban.
Félsiker, némi tapasztalat szerzés Tatát illetően, karácsonykor nem is rossz eredmény

Signboard

Már egy ideje szerettem volna feltenni ezt a képet:

Elhavazva

Ma elindultam Balkhba (Mazartól egy óra), csak, hogy kicsit végre kiszakadjak PeK-ből. Nem jutottam el odáig, ugyanis aligh, hogy kiértünk PeK-ből iszonyatos hóesésbe kerültünk, és egyáltalán nem volt biztos, hogy a latyakos úton időben elérünk Balkhba és vissza még ma. Úgyhogy Samanganban megreggeliztünk, és visszafordultunk. PeK-ben persze nem esett, csak latyakos eső szemerkél. Nagyon sajnálom, Balkh az egyetem óta a listán van. A világ egyik legjelentősebb muszlim történelmi városa (itt született Rumi is), de az iszlám hódítása előtt is fontos város volt, és állítólag elég sok minden megmaradt az épületekből. Remélem lesz még egyszer lehetőségem látni.

Update:
Egy órára visszaérkezésemet követően utolért a hóesés, és Pol-e Khumrit is elborította ez a hideg, fehér massza, amit jaj de nagyon szeretek... Szerencsére néhány órán belül elállt, és azóta el is olvadt. Viszont a hideg maradt, ami ellen kétféle képpen tudok védekezni: bezacskóztam a ház ablakait (mint valami gagyi Christo, becsomagoltam az épületet; ez amolyan afgán performance), és fatüzelésű kályhával (amelyet zseniálisan hordóból alakítottak ki).

34, PeK

Ma reggel Mirza a sofőr és Matin az egyik őr megleptek születésnapom alkalmából: vettek egy tortát és valami Cobra nevű parfümöt. Az ebédlő asztalon vártak, amikor lementem kávézni. Meghatott a kedvességük, nem gondoltam volna.


Tegnap régi barátommal, Alexel beszélgettem sokáig. Csak három hónapot töltöttünk együtt Kuvaitban, nyolc éve, de azóta minden születésnapom alkalmával felhív. Az egyik legérdekesebb figura, akivel valaha találkoztam: mikor először láttam azt hittem, hogy egyiptomi, de kiderült, hogy német. Fiatal korában (most még csak harminc) a német különlegeses csapatokban szolgált, közben modelkedett és filmezett, aztán ösztöndíjat kapott Kuvaitba, ahol egy szál késsel készített magának papucsot a padlószőnyeg maradványaiból (csak ellátást kapott, pénzt nem a kuvaiti államtól), majd bejárta a törzsi területeket Pakisztánban, a dzsungelt dél-kelet Ázsiában, utána marketinget tanult Kuala Lumpurban, majd az eddigi legfiatalabbként elvégezte a Madridban és Sanghajban székelő Instituto de Empresa-t miközben Londonban dolgozott, és most Amsterdamban él. Németül (anyanyelve), angolul, franciául, arabul, spanyolul, hollandul és egy kicsit malájul és indonézül is beszél. Legutóbb Londonban találkoztunk 2005-ben, ahol egy konferencián vettem részt. Valami penny marketben vettem sajttortát. Alex tudtom nélkül beszkennelte a sajttorta dobozát azzal a szándékkal, hogy ha egyszer valami elcseszett helyen ünneplem majd a születésnapomat, akkor majd elküldi a képet. Tegnap elküldte. Ilyen srác. A másik kép Kuvaitban készült, Alex középen, a másik srác a világ egyik leginteligensebb fiúja, Jaszín Szíriából. Köszönöm Alex...

Taskent és Kabul

Néhány hangulatos kép tavalyról. Az egyik Taskentben készült, hazafelé jövet négy hét Afganisztán után, amikor már nagyon kivoltunk. Taskentben rácsaptunk - ki mire - én a csokira. Benyomtam egy fél kilós M&M csokidrazsét. Jaj de jó volt.

A másik kép Kabulban a Lucky Town guesthouseban készült, az egyik aktuális áramszünet alkalmával. Mondhatnám - a kép hangulatába belefér - hogy újságírok háborús környezetben, de semmi ilyet nem éreztünk. Csak utólag, amikor olvasgattunk különböző jelentéseket, akkor derült ki, hogy hú mennyi veszély leselkedett ránk. De mi akkor semmit sem tapasztaltunk.

Nem azok a klasszikus utazós képek

Itt fent kitart a hó egyelőre. Egy hete óriási vihar volt éjjel és mikor reggel kinéztem az ablakon, olyan furcsa volt a táj. Először nem tudtam rájönni, aztán leesett. Éjszaka a fenyőfa kivételével mindenfáról leverte a szél a faleveleket. Megdöbbentő néhány percig volt ez csupaszság. A hó egy kicsit ismét fel felöltöztette a fákat.

Homokvihar

Homok: különféle kőzeteknek és ásványi anyagoknak apró szemű törmeléke, melyet a víz, jég vagy szél elhordott eredeti képződési helyétől és alkalmas helyen lerakott. A homokszemek nagysága változatos a 2-1/16 mm között, de a gaussi differenciál görbületet követve az átlag átmérő 1/8 mm.

Délután kettőre narancssárgába borult a világ, legalábbis ami látszott belőle. A többségét ugyanis a homok eltakarta, így a látóhatár úgy tíz méterre csökkent. Az egész reggel kezdődött, nagy széllel és szürkeséggel, ami azonban napot még nem takarta el teljesen. Sőt: egy fél órára még volt annyi ereje, hogy áttörje ezt a maszlagot. De csak fél órára, mert utána folyamatosan egyre több és több homok kavargott bele a levegőbe, mígnem az 1/8 mm-es katonákból álló sereg győzött.

Az utcák kihaltak, akiknek mégis dolguk volt, azok beburkolóztak, ami valószínűleg nem sokat segít. A homok annyira apró szemű, hogy átpréseli magát a legkisebb réseken is.

Köszönhetően a ház zseniális szigetelésének ide is mindenhol befolyik, szépen kirajzolva azt az utat, ahol majd a hideg is be fog jönni (vagyis mindenhol… a fogaim között is homok ropog, amit nem tartok éppen a „legalkalmasabb” helynek).

Egy péntek, Pol-e Khumriban

A péntek a pihenésé, kikapcsolódásé (most is épp az Iron&Wine szól, ami tökéletes a nap hangulatához). Legalábbis Afganisztánban, úgyhogy mivel a házban megint nincs áram, délután én is kimentem a városba kicsit elvegyülni, nézelődni. Az emberek csak csodálkozva néztek rám, azt hiszem ritkán látnak közöttük európai embert, és fenyegetettséget, veszélyt egyáltalán nem éreztem. A keleten megszokott how are you-n és a szalam-on kívül csak egy mobilt akart rám erőltetni egy kb. 150 centis gyerek, aztán egy thank you very much kíséretében ő is arrébb állt.

A pénteki bazárban (is) mindenféle csecsebecsét, lim-lomot lehet kapni, de úgy látszik mostanában a legnépszerűbbek a meleg, téli ruhák és a mobiltelefonok, a legnagyobb tömeg itt gyűlt össze. Persze lehetett kapni még zöldséget, gyümölcsöt, kályhát, szőnyeget és ócskavasat is.
Ezen a képen éppen mobiltöltő állomást örökítettem meg. Az akkukat ki kell venni a telefonból, és az izzó jelzi, ha működik a töltő.

Elhatároztam, hogy megnézem az ún. pehlevi birkózást, de addig sokat kellett várnom, így besétáltam a parkba, majd a túloldalán át- és visszavitettem magam a révésszel.

A városban a délután másik programja valami focimeccs volt, én a bemelegítést örökítettem meg, mert játék ütötte egymást a birkózással.

Először azt mondták be hangszóróval, hogy kutyaviadal lesz. Kicsit küszködtem magammal, hogy valóban látni akarom-e, de a kíváncsi, utazó énem győzött, így ottmaradtam. Szerencsére közölték a tisztelt publikummal, hogy a viadal ismeretlen okból kifolyólag elmarad, így csak a pehlevire kerül sor. Nekem úgy tűnt, hogy különösebb szabály nélkül birkóznak: a rendezők leraknak egy borítékban pénzt az aréna közepére, majd a közönség sorai közül önként jelentkezőket összepárosítják (kicsi, nagy, erős, gyenge), adnak rájuk egy dzsekit, piros övet, és mehet a küzdelem addig, amíg az egyik el nem esik, ki nem gáncsolják, vagy földhöz nem vágják. A győztes akkor megkapja a borítékot, és jön a következő mérkőzés.

Harom hete érkeztem újra vissza, úgyhogy egy kicsit elmaradtam az írással, főleg, ha legutóbbi bejegyzésem dátumát is figyelembe veszem.
Őszintén szólva nehéz volt visszaszokni, ráadásul nagyon jön a tél, amit otthon is utálok, itt pedig ettől félek a legjobban: a házak nincsenek szigetelve rendesen, egy üveg választ el a külvilágtól (úgyhogy hatalmas műanyagokat szoktak az ablakkeretre tűzni), kályhákat kell a szobákba állítani, és nagyon hamar lemegy a nap. Ami PeK-ben még nehezebb, hiszen itt aztán be vagyok szorítva a ház falai közé. Emberpróbáló lesz, az biztos…

Na de maradjunk időrendi sorrendben. Még Dubaiban hozzám verődött egy idősebb német férfi, akinek nedves volt a szeme környéke, és behatolt az intim szférámba. De elkezdünk beszélgetni, és kiderült, hogy Afganisztán és Angola kivételével a világ összes országában járt már, és most érezte, hogy eljött Afganisztán ideje (érezhette volna ezt hamarabb is néhány évvel, akkor sokkal biztonságosabb volt). Turistaként jött ide, de elég felkészületlennek tűnt, mindössze az Afghanistan Lonely Planet volt muníciója. Alapvetően be akart fizetni egy helyi utazási irodába, hogy azokkal járja be a bejárható helyeket. A reptérről elhoztam ide a Le Mondeba, ahol én is rendszeresen megszállok, de később elköltözött egy másik vendégházba, amelyik olcsóbb. A legutóbbi információ szerint valaki látta a kabuli reptéren, amint egy hét után éppen elhagyja az országot. Eddig bírta. Remélem Angolával több szerencséje lesz.

Megérkezésem után két nappal jöttem PeK-be először, és hogy fogadj isten megfelelő legyen, útközben lerobbant az autó (megint). Mindez úgy négy óra felé, PeK-től még vagy 20 km-re, és a nap kezdte elveszíteni a fényét. Még tartott a Ramadán, az úton mindenki száguldott, hogy az iftárra hazaérjen, úgyhogy megállni és velünk vacakolni volt a többség utolsó gondolata. De hát végül is mindannyian Allah kezei között vergődünk, ő pedig nem azt íratta a nagy sorsfán arra a levélre, amelyen a nevem van, hogy ott ragadok. Egy arra járó taxisnak a levelére viszont azt íratta, hogy megáll, és bevontat minket. Azt már gondolom emberünkre bízta, hogy pofátlanul sok pénzt kért érte, és hogy a szerpentinen 100-al száguldott, miközben egy nála háromszor súlyosabb telepjárót húz maga mögött, amelynek egy idő után beragadt a fékje. Ha rajzfilmfigura lennék (és nem csak az orrom hegye nézne ki úgy), akkor égnek álló hajjal szálltam volna ki a kocsiból, mikor végre bevontatott minket a szerelőhöz.

A következő három napot a gyerekek között töltöttem, mint egy nevelő osztogattam a jótanácsokat, kevés sikerrel. Közben felavattuk a generátort is, mert napokon át nincs áram a városban. Ramadán végével én is felmentem Kabulba, hogy meghosszabbítsam a vízumom és ennek előfeltételeként megcsináltassam a munkavállalói engedélyem. Elutazásom reggelén egy madár ült az ablakom díszlécére, és mivel az üveg visszatükröződő fóliával van bevonva, egész közel tudtam menni, hogy lefotózzam.

Kabulban a két ügy elintézése kereken két hetet vett igénybe, rémálom szerű körülmények között. Minisztériumokból minisztériumokba, főosztályokról főosztályokra, folyosó ajtókon ki és be. Eleinte hajtott a vágy, hogy megismerjem a folyamatot, de egy idő után sikerült elvesztenem a türelmem és a humorom. Megdöbbentő körülményeket látni az afgán bürokráciában, emberek elképesztő körülmények között dolgoznak, és gyakran csak azért, olyan pozícióban, hogy legyen munkájuk.

Fura hely ez az ország… Itt van például az az étterem, ahol gyakran eszem, és ahol a pincérek egyenruhája Adiodas zizegős tréning, vagy egy angol nyelvű FHM-en összevesző koldus és utcagyerekek. Nem tudom honnan szerválta a lapot (néhány Muscle and Fittness, Aviation és ELLE kíséretében), de 200 afgánért árulta az étterem előtt, és minden arra járó gyerek a csajokat akarta megnézni benne. A gazdasági minisztériumban meg megjelent egy fazon, öltönynadrág, makkos cipő, és fekete póló, amire FBI Female Body Inspector volt kiírva meztelen nők sziluettjével, egy másikon pedig rózsaszín póló, Stop Breast Cancer felirattal. Szerintem itt az emberek még mindig annyira ártatlanok, hogy fel sem tűnik senkinek, hogy mi van a pólókon.

Pénteken tudtam kicsit felszabadulni, amikor megnéztem pár helyet Kabulban, amiket még nem láttam.

Kabulban az élet csak éjjel áll le (némelyeknek, de csak keveseknek akkor sem). Napközben süt a nap, szinte sosem volt felhő az égen, mindenki ment valahova, zsúfoltak az utcák, beáll a forgalom.



Szóval pénteken a Dal ul-Aman-nál kezdtem a napot, amelyet a 20-as években építetett Amanullah király, és az afgán országgyűlés otthonának szánta, de egyetlen napig sem üzemelt úgy, majd először kigyulladt, majd felgyújtották, majd először szétlőtték a mudzsahedek, majd még jobban az oroszok. Most NATO katonák kilátója. A kornyek eleg szepen szet van meg love.



A palota mellett van a Nemzeti Múzeum. Bentről azért nincs képem, mert nem jó a vakúm. Van egy érdekes kiállítás a Nurisztáni Kafírokról, néhány Gréko-Bakrtiánus lelet, buddhák, és egy fotókiállítás az egykori Taskurganról, amelyet a 80-as években szétlőttek az oroszok. A képeken egyáltalán nem látszott, hogy a hetvenes évek közepén készültek, ma is minden ember, utca és bazár így néz ki vidéken. Az udvron allt viszont egy kiszuperalt mozdony es nehany regi kocsi, amelyek tobbnyire ossze voltak torve itt-ott.

Ezután következett a világ legnyomorúságosabb állatkertje, és az egyetlen, ahol Mickey Mousenak tilos Pepsivel itatnia a majmokat. A ketrecek koszosak, ahogy az állatok is, és sajnálattal közlöm, hogy Marjan az elhíresült félszemű oroszlán, aki dacolt a tálibok uralmával, már nincs az élők között.

Az állatkert után még kimentem Paghmanba, ami egy falu nem messze Kabultól, és van egy diadalíve. Ennyit kell tudni róla.


Ma jöttem vissza Pol-e Khumriba. A Szalang tetején már havasak a csúcsok. Felfele menet elhaladtunk egy bicikli verseny mellett. El kell ismernem, nem kis feladat lehetett feltekerni.