Végre megvalósult az egyik álmom, és végigutaztam Wapeval (ez a rész nem tartozott az álmomba :-)) a világ egyik legszebbnek mondott vonatútját Teheránból Sariba.
A síneket az 1930-as években fektették le, és a kor egyik leghihetlenebb eredménye volt, hiszen az út a hegyek között kacskaringózva halad Sariig.
Reggel fél tízkor indultunk, és gyakorlatilag két óra múlva már a hegyek között haladtunk. Hihetetlen látvány tárult elénk mindkét oldalról, azt sem tudtam, hogy a kabin ablakából lessek-e ki, vagy a folyosóról, így ide-oda rohangáltam szinte az egész út alatt. Eleinte kopár vidéken, szinte Death Valley szerű sziklák között zötykölődtünk,
azután egyre több zöld pamacs tűnt fel a sziklák tövében,
végül a zöld, felhők borította hegyekre kapaszkodott fel a vonat, és hol a képeken is látható táj, hol alagutak sötétsége váltogatta egymást. Igazából leírhatatlanul szép volt, és a fényképek sem adják vissza azt a lélegzetelállító látványt, amikor a vonat a keskeny nyomsávon, szédítő magasságban haladt, és ha kinéztem, akkor csak szakadékot láttam magunk alatt.
Fél öt körül értünk Sariba, ahol besétáltunk a pályaudvarról a szállodába, és lepakolás után kimentünk a városba. Sari nagyon kellemes kis város, azt hiszem nem sok turista fordulhat meg, mert az emberek őszinte csodálkozással igazítottak útba, vagy szólítottak meg, hogy honnan jöttünk. Látnivalója keves akad, de azokat sem tudtuk mind megnézni aznap, mert már közeledik az ősz, és elég hamar besötétedik.
Másnap reggel még elsétáltunk egy rekonstruált hagyományos házhoz (az itteni klasszikus házak tetejét apró csempékkel borították), de sajnos zárva volt, így továbbindultunk iránytaxival Amolba.
Én Amolban szerettem volna egy-két dolgot megnézni, de valahogy kicsúsztunk az időből, és a másik úti célunk, a Namak Abrudi-i felvonók csak háromig működnek. Ezért inkább újra kocsiba szálltunk, és Chalus felé vettük az irányt.
Ez az út még olyan, hogy vissza kell jönnöm motorral is, ugyanis egy idő után a hegyek lemásznak egészen a tenger partjáig, így gyakorlatilag balról a buja, zöld (de az ősz közelségére néhol már bordós) hegyek, balról pedig a háborgó Kaszpi kísért minket. Én egyszerűen nem tudok betelni az ország szépségeivel.
Az égiek annyira nem értékelték azonban lelkesedésemet, mert ránk-ránk küldtek egy-egy záport, ami aggasztó jel volt a felvonó tekintetében.
Elértük Chalust, ott taxit váltottunk, aki azonnal Namak Abrudba vitt minket. Namak Abrudban iszonyatos fejlesztések folynak, és ha egyszer elkészülnek, akkor egy fantasztikus komplexum jön létre szállókkal, éttermekkel, és persze a felvonóval.
A Svájcban készült felvonó zárt kabinjai az 1050 méter magas Medovin hegy tetejére visz fel, ahol állítólag gyönyörű kilátás nyílik a Kaszpi-tengerre. Azért állítólag, mert alig, hogy végigálltuk a hatalmas sort, és beültünk az egyik kabinba, eleredt az eső, ami azt jelentette, hogy az egész hegy teteje nedves ködfelhőbe bújt, ahol viszont zuhogott. Így értünk fel, és míg befutottunk a fenti étterembe szarrá áztunk.
Lefelé persze megint sorba kellett állni, így ismét eláztunk. Jellemző módon lent addigra elállt az eső…
Ezek után visszamentünk Chalusba, ahol kiderült, hogy aznap már nincs busz Teheránba, így kénytelenek voltunk ezt az utat is iránytaxiba préselődve, a sofőrrel együtt negyedmagunkkal végigutazni. De nem bántam meg, mert ez a klasszikus út Teherán és a Kaszpi között, és gyönyörű hegyek között halad. Az igaz, hogy itt mindenki úgy vezet, mint általában, csakhogy egy ez kétszer egysávos szerpentin, ahol a sötétben is simán kielőznek a beláthatatlan kanyarokban. A mi sofőrünk is.
De megérkeztünk Teheránba épségben, ráadásul az Azadi téren tett ki minket, ahol a Teherán jelképének számító hatalmas Szabadság épület áll, és amit szerintem amúgy nem néztem volna meg, mert abszolút kiesik az útvonalaimból. Így viszont teljes éjszakai pompájában volt szerencsém lefényképezni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése