Kaland

Valaki kérte, hogy írjak sok kalandról itt a blogon. Nos önmagában az itt épp elég kaland, hogy itt vagyok, de a kérésen elgondolkozva rájöttem, hogy valahol dolgozni és utazni milyen minőségbeli különbséget jelent. Mondom, hacsak nem tekintem az egész kint létemet kalandnak. Mert a mindennapok apró történései sem elhanyagolható szinten ad az embernek, vagy éppen vesz ki belőle; apró kalandok mind-mind.

Ez az egész ország egy kaland; jó és rossz értelemben egyaránt. Kalandoztak benne az angolok, az oroszok (szovjetek), a mudzsahedek, a tálibok, és most kalandoznak benne a nemzetközi erők, a nagy nemzetközi szervezetek, és persze megint a tálibok. Rossz értelemben véve a kalandot, csak annak tűnik az egész ISAF jelenlét, és bizony a nemzetközi segélyezés. Lehet, hogy rossz hangulatban írom ezt, de idestova 7 éve nem javul a helyzet. Rengetegen vitába szállnának velem ezért a mondatért, és persze bizonyos szempontból igazuk is van. Hiszen van prosperitás, van mobil hálózat, új épületek és vagy 2000 házasságkötő terem. Amik kettőezer egy előtt nem voltak. Csakhogy szerintem ez nem haladás. Az egész olyan, mintha egy hatalmas időgéppel érkeztünk volna mi külföldiek, és a teleportáló ajtón átesett volna még egy csomó dolog otthonról, nyugatról. Mielőtt polgárháborúba zuhant volna ez az ország, ugyanilyen volt a helyzet, az ezer kilencszázas évek különböző évtizedeinek megfelelően. De a leírhatatlan különbség a város és a vidék között ugyanúgy megvan, a leírhatatlan különbség a gazdagok és a szegények között ugyanúgy megvan (az olló talán rövid ideig, mesterségesen kisebbre volt nyitva egy ideig Nadzsibullah korában), megalapozott elképzelés a fejlődés irányát illetően most sincs. Katonailag egyszerűen nem tudnak mit kezdeni a lázadó csapatokkal, azok a civilek életét elérő gennyes nyúlványaival. Szerintem a fejlesztési dokumentumok is csak kívánság listák. Milyennek akarja látni a nemzetközi közösség Afganisztánt? Mit akar elérni? Fogalmuk sincs, ahogy az afgánoknak sem. Stabil kormányzatot? A megígért segélyek nagy részét (kivéve az EU-t) még át sem adták. Mi lesz, ha katonailag tényleg rend lesz itt? Alig fog néhány civil szervezet erre kóricálni, és közel annyi segély nem fognak idehozni. Kabul, Mazar, Herát jó lesz: lesz áram, utak, működő közintézmények. Ott, ahol pénz van, ott lesznek ilyen dolgok. De most is a pénz viszi előre e kitüntetett városokat: a befektetések, a kereskedelem miatt fejlődnek, nem a segélyek miatt. A vidéki Afganisztán ugyanolyan marad, mint volt. Európai szemszögből a középkorban élve (nem, egy fikarcnyi degradáló hangnem nincs ebben a mondatban).

Ugye senki nem gondolja komolyan, hogy egy tönkretett, háborús országot segélyekkel rendbe lehet hozni?

Persze, leírhatatlanul fontosak a kórházak, az utak, az iskolák. Leírhatatlanul fontosak a mi kis segélyeink, amelyek elérik az embereket, 10-nek, 100-nak, 150 000-nek megkönnyítik az életét, javítanak rajta. De egy nemzeten nem segítenek. Még a 100-szor ilyen programok sem együttvéve. Csak el kell jönni ide, és megnézni. Nem egy kicsit belekukkantani, mint ahogy általában történni szokott, hanem belelátni. Egy picit csak. Egy új út nem rakja rendbe az afgánok lelkében esett kárt. Hiába jutsz el könnyedén A-ból B-be, ha nem mered felvenni az útszélén álló stoppost, mert megtört a bizalmad a honfitársad iránt. És ez szerintem sokkal komolyabb probléma a saját kormányukba vetett bizalom hiányánál. Az igazi kalandot az afgánok élik át, minden nap. Egy kaland eljutniuk a kórházakba, iskolákba. Egy kaland kifizetni az orvost, az oktatást. Egy kaland elintézni valamit a közigazgatásban. Egy nyomorúságos sorsba születtet kislánynak kaland,amikor eladják, és valahol Dubaiban köt ki. Egy kisfiúnak kaland, amikor gazdagok táncosfiút nevelnek belőle, és a családja cserébe kap némi pénzt. Egy kaland túlélni.

Az én kalandjaim (és a többi külföldi itt dolgozóé is) ehhez képest legovár építése az óvoda udvarán. Nekem néhány hónapig, évig kellemetlen, hogy nincs áram, hogy mindig ugyanazt eszem, hogy időnként komoly veszélynek vagyok kitéve. Időnként. A délen harcoló katonáknak iszonyatos, hogy fél évig napi életveszélyben vannak, és akik ellen harcolnak ugyanúgy fogalmuk sincs mit akarnak, miközben a két oldal politikusai kalandoznak. The bravery of being out of range...

Na mindegy, valami mást.

Tegnap Mazar-e Sharifben jártam, és alig, hogy visszaértem, felhívtak a magyar táborból, hogy a következő időszakban fokozottabb veszély fenyegeti a civil szervezetek dolgozóit, ugyanis Mazar környékén elraboltak egy NGO munkatársát. Az, hogy milyen nemzetiségű volt, és Mazar környékén hol, az nem derült ki. Pedig nem mindegy, mert eben az országban akár néhány km különbség is jelentős biztonsági kockázat növekedéssel jár. Úgyhogy ha úgy vesszük, akkor kalandosan megúsztam a tegnapi napot.

Jó volt tavasszal végigutazni a mazari úton. Ilyenkor még nem jártam arra, és teljesen más színeket mutat, mit télen. Pedig sajnos nem esik az eső (Kabulban és Kunduzban népi eső imákat tartanak az emberek), mégis színesebb, mint nyáron, amikor a meleg és a forró napsütés kitikkasztja a dombok oldalát.

Visszafele jövet megálltam az út mellett megbúvó kis forrás mellett (itt írtam róla), és megdöbbenéssel láttam, hogy valami érthetetlen fejlesztésbe kezdek valakik: a kis vízgyűjtő körül kikaparták a talajt, és tyúkketrec kerítésbe csomagolt hatalmas kőtömbökkel elkezdték körbe építeni. Hogy ennek mi az értelme azt nem tudom: ami eddig a maga természetes szépségében ott pompázott, az most átváltozik valami mesterséges akármivé.

Itt vannak előtte és utána képek.

Előtte 1.

Előtte 2.

Utána 1.

Utána 2.

Ma egyszer csak beállított Kabulból az Egészségügyi Minisztérium egyik főosztályvezetője egy baráti látogatásra. Out of the blue, ahogy az angol mondja, úgyhogy még csipásan próbáltam az afgán vendéglátás íratlan szabályainak sebtében megfelelni, miközben az agyam egy kicsi, de állhatatos nyúlványa folyamatosan kávé után sikítozott. De a kisebb nehézségek ellenére (pont fekete teát kértek, miközben csak zöld volt, pont kifogyott a gáz, és amikor merülőforralóval próbáltuk helyettesíteni pont elment az áram) jól sikerült találkozó volt, jót beszélgettünk.

Kicsit elszaladt velem a ló feljebb, de ez van. Ennek ellenére naponta felkelünk és tesszük a dolgunkat, és várjuk, hogy elégedettek legyünk.

Jó éjszakát.