Eszpresszó

Teherán, harmincnyolc fok, a világ egyik legszennyezettebb városa, kétmillió autó az utakon, zaj, motorzúgás, dudálás. Még csak másfél hete vagy itt, de ez már a fejedben van. Reggel bemész dolgozni, és nyolc órát töltesz egy irodában, miközben majd leragad a szemed. A nap felénél eszedbe jut, hogy milyen jó lenne most egy kávét inni. Egy rövid, fekete eszpresszót, nem zaccosat, nem nescafét, hanem olyat, mint amilyet az Alibiben szoktál. Apró, boltíves helység, tonette székekkel, meszelt falakkal, képekkel. Csak ücsörögni a kávéd társaságában, oda köszönni a többi, magányát ugyanott enyhítő törzsvendégnek, cigizni, nézni az embereket, olvasni. Mióta Teheránban vagy, nem ittál ilyen kávét, és nem ittál így kávét. Egyfajta melanchólia telepszik rád, kicsit hiányzik az otthoni életforma, de az életed saját kis kávéházi szeglete mindenképpen.
Elhatározod, hogy most pedig csak azért is keresel egy olyan helyet, ahol van presszógép, amelyik akkora, hogy elfoglalja a fél pultot, és csak a mögötte állók feje látszik, vannak kicsi csészék alátéttel, fa székek, hamutálak az asztalon.

Munka után azt mondod Babaknak, a taxis srácnak, akinek a rozoga autójában tegnapról mára letört a sebességváltó gomba, hogy nem haza megyünk, hanem a Ghandi Supermarketbe, ismered? Nem ismeri, de kizárt dolog, hogy ne találná meg. Olyan utcácskákon kerüli ki a forgalmat reggelente, mintha az agya helyett egy GPRS rendszer lenne. Meg is találja a szűk utcában az inkább valamiféle bazárra emlékeztető, kétszintes háztömböt. Itt kell lennie egy olyan helynek, ahol főznek kávét.

Babak megígéri, hogy fél óra múlva visszajön érted, és hangos kürtölések közepette beleolvad a forgalomba.
Körülnézel; lent is van pár hely, ahová beülhetnél, de inkább felsántítasz a kőlépcsőn az emeletre. A mezzazine jellegű szinten két öreg perzsa pipázik a korlát mellett, miközben egy hosszú, copfos hajú srác megy el a válladat súrolva, és benyit az egyik helységbe. Te nem ide akarsz menni, ezért elindulsz körbe. Egy ajtó mellett a fal tele van ragasztva képekkel, poszterekkel, amik mintha perzsául kiállítások, színdarabok szórólapjai lennének. Ezen az ajtón lépsz be, a kávézóba, ami annyira kicsi, hogy a falitükrök alatt ücsörgő fiatal szerelmespárok riadtan tekintenek fel a közelségedre. Az ajtó mellett egy kétszemélyes asztal, mellette a bárpult, rajta egy hatalmas és piros presszógép. Szemben két kis asztal, felette Al Pacino a Scarface-ből. Jobbra a szerelmes párok és a tükrök között könyvek, akárcsak a bárpult mögött a színes csészék és poharak között.
Az egyik szemközti asztalhoz ülsz le, szemben a bejárattal, és az ajtó mellett a falon elmélkedő Khomeinivel, Khameinivel és a szivarozó Che Guevarával. Rendelsz egy eszpresszót, és csodálkozol a szón, olyan rég mondtad ki hangosan. Kicsit nagyobb adagot hoznak ki, mint amekkorát Atus főz neked tekintettel a törzsvendég mivoltodra, amiből egy kicsit le kell szürcsölni, mert a cukortól kicsordulna, de ekkor még nem figyelsz az ízére, mert édesen szereted.
Rágyújtasz, kavarod a cukrot a kávéban, megpihensz. Akkor veszed észre, hogy halkan Elvis Presley szól a hangfalakból. És elkezdesz megnyugodni. Mosoly ül az ajkadra, elernyednek az izmaid, szopogatod a kávét, ízlik, jól érzed magad. Tényleg hiányzott ez, és most nagyon jó Teheránban lenni.
Miközben lassan, két cigit elszívva kiüríted a csészéd még meghallgatod a Hotel California-t, és összeszedelődködsz. Sokat fizetsz, de nem érdekel.
Babakkal a kocsiban megpróbálod megértetni, hogy Budapesten van egy kávézó, ami a törzshelyed, ahol minden nap megiszol egy eszpresszót. Fogalma sincs, hogy mit jelent ez neked, ezért inkább megpróbálod elmagyarázni neki a capital punishment jelentését. Mire sikerül, úgy, hogy közben a nővérével is beszélsz mobiltelefonon keresztül, már a háznál is vagytok. Tudod, hogy az esti íz a szádban még a kert locsolása közben is ott marad. Babakkal megbeszéled, hogy reggel háromnegyed nyolcra jöjjön érted – ezt még az első napon megtanította neked -, az őrnek odaköszönve kinyitod a kaput, és haza értél.