Teherán

Na jó, végre rávettem magam, hogy írjak. Nem tudom mi volt velem, nagyon nehezen szántam rá magam az írásra. Most érzek némi energiát, úgyhogy megpróbálom pótolni az elmaradt időszak leírását. Az elveszett idő nyomában… (Ez egy nagyon jó könyv, tudom ajánlani mindenkinek, aki nem olvasta, vagy akinek nincs meg.)

Először is köszönöm Katinak és Andrisnak a levelüket, és kérlek benneteket, hogy most nézzétek el, hogy így „válaszolok”.

Mivel a sztrájk miatt egy korábbi géppel indultam el, elég sokat kellett a moszkvai repülőtéren várakoznom. A hely olyan, hogy alig vannak széke, ahová le lehet ülni, „cserébe” viszont kap a jónép egy rakás duty free üzletet. Mondanom sem kell, hogy én egyikbe sem mentem be, viszont befújtam magam egy az Allure nevű parfümmel a Chanel-től, mert nagyon finom az illata. Legközelebb a kínain ilyet veszek magamnak
Szóval a reptéren beültem egy „ír kocsmába” meginni egy kávét, és felpócolni a lábam végre. Két idősebb amerikaival kezdtem beszélgetni, akik Mongóliába készültek. Mindent leszerveztek otthonról, az interneten keresztül. Eltöltöttem vagy két órát velük, azután kicsit sétáltam, majd leültem egy sarokba, megkajáltam a szendvicseimet, és zenét hallgattam a laptopról, közben áldottalak Andris a gépért és Wápé a zenékért. Végül a körülményekhez képest elég gyorsan eltelt az idő, és beszálltam a gépbe. Na, a Moszkva-Teherán utat nagyon megszenvedtem. Fájt a lábam, nem tudtam hova feltenni, fáradt voltam mégsem tudtam elaludni, úgyhogy nagyon sokáig tartott az út. Pedig a stewardess nagyon rendes volt, átültetett a vészkijárat mellé, ahol több hely volt, de sajnos ott ugyan ki tudtam nyújtani a lábam, de felrakni nem.

A határon simán beengedtek, még egy mosolygós szemöldök felvonást is kaptam ajándékba, amikor a határőr meglátta, hogy Teheránban születtem.
Apám várt a reptéren, és az éjszakai nyugis forgalomban elég gyorsan haza is értünk.

Mivel éppen a költözködés kellős közepébe csöppentem, egy kicsit hektikus volt a kezdés. Ráadásul a lábam is fájt, úgyhogy nem sok mindent tudtam az első napokban csinálni. Eleve sokat aludtam, reggelente pedig általában nagyon nehezen tudtam felébredni. Nem tudom miért volt ez, de biztosan a meleg, és a szokatlan életkörülmények miatt. Majd átállok úgyis a reggeli rendes kelésre, és a nem túl korai fekvésre, ha már elkezdek dolgozni.
Így az első napokat pihenve, olvasva töltöttem, pakolásztam a rezidencián, és párszor kimentem sétálni a környékre, de messzire nem jutottam, a lábam pihenőt követelt.

Csütörtökön átköltöztünk ide az új helyre. Mindenhol hatalmas ablakok vannak, és egy hatalmas teraszról rá lehet látni a kertre. A kert egyébként nagyon kedves kis hely, a medencével, nagy fákkal, egy kis hintaággyal. Azt gondolom, hogy jó lesz majd ide haza jönni egy kirándulás, vagy a munka, vagy egy hektikus, kaotikus teheráni kiruccanás után.
Be akartam rakni ide pár képet a házról, de annyira lassú, hogy majd máskor. A medence még nincs kitakarítva, feltöltve, de hamarosan azt is megcsinálják. Most még úgysem tudom használni, mivel ugyan a gipszem műanyag, mégsem vízálló.

A házban van műhold is, a minap végig pörgettem az összes csatornát, de nem nagy eresztés. A legjobbak sajnos este már nem jönnek be, mint a Discovery, Spectrum, BBC, CNN, stb. , úgyhogy ezt is meg kell majd csináltatni egy szerelővel. Van Duna TV is, bár itt nem a legjobb minőségben fogható. Van néhány arab nyelvű csatorna, tudom esetleg nézni, hallgatni, ha éppen kedvem lesz hozzá.

A városban egyébként teljesen őrült a forgalom, mindenki úgy megy, ahogy akar, és rengeteg az autó. Szerdán például egy óra volt bejutni a munkahelyemre. Igaz, visszafelé egész gyorsan, kb. fél óra alatt értem haza. Még ki kell tapasztalnom, hogy átlagosan ez hogyan működik, mennyi az út, és mennyi a reális taxiköltség. Mert odafele például 35000 riált kért a sofőr, ami kb. 2.5 euró, vagyis kb. nem tudom mennyi forint, úgy emelkedett az árfolyam, amikor eljöttem otthonról. Visszafelé pedig 40000-t akart kérni, de lealkudtam 30000-re. (Egy doboz Marlboro pont egy euróba kerül.)
Állítólag a város hatalmas, csak az északi része akkora, mint Budapest. Van egy-két múzeum, ahová érdemes elmenni, egy-két teázó, kávézó. A munkahelyemtől nincs olyan messze az a rész, ami a Lonely Planet szerint a város egyik központja.

Bent a UNODC-ben mindenki nagyon kedves volt, akivel találkoztam. Csak irániak dolgoznak, és a főnök olasz, vele mondjuk pont nem találkoztam még. Láttam, hogy hol lesz a helyem, az asztalt már oda készítették, kapok számítógépet is, úgyhogy remélem jobb lesz az internet, mint itthonról. Azt még nem tudom pontosan, hogy mit fogok csinálni, de azt hiszem a felettesem a jogi részleget vezeti. Remélem nem hiszik azt, hogy jogász vagyok. Annyit mondtak még, hogy majd az első nap informálnak a gender issue-ról. Nem tudom miért, lehet, hogy ez most egy kurrens dolog náluk. A nők egyébként az irodában nem hordják a kendőt, és szeretik levenni, ha nem az utcán vannak.

Tegnap elmentünk ebédelni az örmény étterembe, ami arról nevezetes, hogy az egyetlen olyan hely, ahol nem kell kendőt viselni, és lehet kapni bort és sört. Amúgy nem olcsó, de egész finom. Valami barbeque halat ettem, sült krumplival, salátával, végén finom fagyival, előtte hideg paradicsom levessel, amit nem ettem meg, mert nem szeretem a paradicsomlevest.
Zárásként ittam egy örmény kávét, ami szerintünk olyan, mint a török/arab (zaccos), csak cukor nélkül, úgyhogy én kértem hozzá azt is. Remélem nem átkoztak meg, hogy törökösítettem az örmény kávét :-)

Este a francia nemzeti ünnep alkalmából fogadás volt, és míg apám a fogadáson volt, addig én a sofőrrel megpróbáltam megkeresni a Lonely Planet által ajánlott kávézót, ahová az iráni értelmiség, művész közösség járni szokott. Sajnos péntek miatt be volt zárva, így átmentünk egy tradicionális teázóba, ami nagyon hangulatos volt. Egyébként eredetileg egy európai eszpresszót szerettem volna inni, meg megkóstolni azt a híres csoki shaket, amiről a Lonely Planet ír, de az állítólag nagyon messze volt, így most kimaradt. Így is akkora forgalom volt, hogy a teázóban éppen, hogy meg tudtunk inni egy teát, és már indultunk is vissza apámért. Azt mondják, hogy az átlagos iráni kávé szar (tea ivó nemzet), de van egy-két modern hely, ahol rendes európai eszpresszót, csoki shaket lehet kapni. Egy helyről azt írja a Lonely Planet, hogy a világ legfinomabb csoki shakét készítik. Érdekes lenne, ha így lenne, mert a világ legfinomabb capuccinoját pedig Islamabadban készítették.

Mikor haza értünk, nem tudtuk kinyitni az ajtót, úgyhogy a sofőrrel felváltva hárman próbáltuk nyitogatni vagy fél óráig, miközben apám majd be...t. :-) Végül a sofőr volt a nyertes, mert apám tanácsára hozott egy nagy csavarhúzót, és azzal nyomta be a zár nyelvét.

Hát, mostanra ennyi volna.