Péntek: Imam Khomeini, Behest Zahra

Csütörtökön elhatároztam, hogy hétvégén mindenképpen elmegyek valahova, kirándulni, a városba, akárhova. Ennek ellenére pénteken sokáig aludtam, de fel-felriadtam arra, hogy kalapálnak a kertben, ahogy a medencét elkezdték rendbe hozni. Remélem, hogy kész lesz hamarosan, és tudunk majd fürödni benne. Most teljesen lebontották a belső falat, és mögötte láthatóvá vált az eredeti felszín, amire egy nagy cápát és egy úszó férfit festettek.

Miután felkeltem, megfürödtem és ebédeltem, bementem a városba. Arra a térre, amihez közel dolgozom, mert a Lonely Planet szerint van ott egy kávézó, ahol jó kávét adnak, és a térkép szerint közel van oda a metró állomás is. Péntek révén alig volt forgalom. Így teljesen kellemes ez a város: csendesebb, átláthatóbb, szinte világosabb. Ráadásul eszméletlen jó idő volt: fújt egy kicsit a szél, kellemes száraz meleg volt, nem több, mint 28 fok. Nagyon élveztem, és arra gondoltam, hogy otthon nyáron sajnos elviselhetetlenebb a meleg a pára miatt.

A kávézót, Isi Sheez, valóban is megtaláltam egy teheráni segítségével, aki radiológus a televízió és rádió kórházában. Megkérdezte, hogy tetszik-e Irán. Mondtam, hogy igen, és neked? Erre zavarba jött, és azt mondta, hogy persze, ez a hazám.
A kávé nem volt annyira finom, mint a legutóbb, meg akkora adagot adtak, hogy forró csokinak is beillet volna, de azért jól esett.

Utána elindultam gyalog a metró felé, de nem volt ám olyan közel, és én csak sántítva, lassan tudok menni. De igazából sétálva lehet egy környéket megismerni, úgyhogy jó volt. Végigsétáltam egy autópálya mellett, át egy hatalmas felüljárón. A felüljárón megálltam fényképezni, de valahogy meghülyült a gépem, és közelképre állította magát. Ahogy ott szarakodom vele, női hangot hallok. Felnézek, és egy iráni nő néz rám, majd újra hozzám szól. Rájöttem, hogy útbaigazítást kért. Tőlem! De még mindig várta a választ, és csak akkor nyugodott meg, mikor elmakogtam neki, hogy nem értem őt, külföldi vagyok. Ezt megköszönte, és visszaült a kocsiba. Kicsit később, már lejöttem a felüljáróról, amikor egy kocsi befékez, visszatolat hozzám. Először azt hittem, hogy taxi, de nem, öt srác ült benne, és ők is az irányt kérdezték meg tőlem! Persze, szeretek integrálódni egy kultúrába, de azért azt nem hiszem, hogy perzsának nézek ki. Bár az lehet, hogy egész Teheránban egyetlen hülye külföldi sétál a tűző napon az autópálya mellett úgy, mint a helyiek.

A metrót megtaláltam, egy nagy park mellett van. Miközben sétáltam a park mellett láttam, hogy sokan kiülnek oda kempingezni, sok párocska is megbújt a bokrok között, és ahogy leültem pihenni egy cigivel, egy szerintem belőtt gyereket vitt el előttem bilincsben egy rendőr, aki jól megnézett magának, talán remélve, hogy még egy kapása lesz.

A metró teljesen korrekt, tiszta, modern. Minden ki van írva angolul, úgyhogy nagyon el sem lehet tévedni. Mondjuk a jegyért való sorban állás keleti, nem számít a sorrend, be-befúrják magukat sietős teherániak a sor elejére. A kocsik is tiszták, megy a légkondi, nők, férfiak együtt utaznak. Az út nagyon hosszú volt, végállomástól, végállomásig utaztam Imam Komeini mauzóleumához.

A síremlék hatalmas, de éppen tatarozzák, így a belső udvarba nem tudtam bemenni. Tele van a hely kis kajáldákkal, gagyi szuveníreket árusító ajándékboltokkal. Jobb híján beültem egy emeleti étterembe, hogy igyak egy teát, de anélkül ültem le, hogy előre megrendeljem, így nem kaptam, mert nem jött oda senki, hogy rendelést vegyen fel. Viszont invitálás nélkül oda ült hozzám egy csapat esfaháni férfi, akik többsége az ottani egyetemen "doktor", úgyhogy vicces volt, ahogy az egyikük, aki beszélt kicsit angolul mindenkit úgy mutatott be, hogy ő dr X, ezt tanítja az egyetemen, ő dr Y, azt tanítja az egyetemen, ez pedig dr Z, amazt tanítja az egyetemen. És voltak vagy tízen. Dr Y, aki földrajzot tanított nem tudta, hogy Magyarország fővárosa Budapest, dr Z pedig, aki arabot tanított nem értette, amikor arabul szóltam hozzá. De díszes társaság volt mindenképpen. Végül mégis beszéltem egy kicsit arabul, méghozzá a társaság egyik nem doktor tagjával, de ő Kuvaitban dolgozott segédmunkásként.
Az, aki angolul beszélt viszont nemhogy tudta a fővárosunkat, hanem tudta, hogy Lothar Matteus volt a csapatkapitány, hogy Puskás, és hogy van Vasas. A foci kinyitja az ember szemét a világra...

A mauzóleum mellett van az Irak-iráni háború hallottainak az egyik temetője (Behest Zahra), és itt nyugszanak azok az iráni zarándokok, akiket a szaúdi katonaság ölt meg, amikor 1986-ban tüzet nyitottak a hadzsoló tömegre. Ide is elsétáltam, és egy kislány rögtön süteménnyel kínált, amit megköszöntem szépen, de nem fogadtam el. Kicsit megbántódva érezte magát, és fogalmam sincs, hogy ki volt, vagy miért kínált meg abból a nagy tálcából.

Ekkorra már eléggé sajgott a lábam, így visszametróztam. Ugyanazon a vonalon utaztam, mégis kevesebbet fizettem, mint odafelé. Vannak itt furcsaságok.
A végállomástól már taxival jöttem haza, és itt is kevesebbet fizettem, mint általában, pedig semmivel sincs közelebb.

Itthon még gyorsan meglocsoltam a kertet, vacsoráztam, és megnéztem a Nagy Sándor című filmet, amit otthon még nem láttam.

Mára is elterveztem egy kirándulást, de végül megint nem tudtam időben felkelni, délután pedig estebédre vagyok hivatalos az ügyvivőhöz, így itthon maradtam.

A fényképek a következők:
1. Teheráni utca (Valiasr ave.), közel a Vanak térhez, ahol dolgozom. Ebben az utcában ittam a kávét.
2. A Mirdamad metróállomás előtti nagy tér, háttérben a város és a kopár hegyek.
3. Az Imam Khomeini mauzóleum. Sajnos a gépem önállósította magát, azért ilyen homályos.
4. A Behest Zahra temetőben.
5. Dohány ellenes poszter.

Azt még le akarom írni, hogy nagyon hiányoznak a barátaim, az otthoni társaságom. Szeretnék velük találkozni, beszélgetni, röhögni.