(A képek egy kandováni étterem falán lógtak. A fekvő képen látható személyek balról jobbra: Imám Khomeini, Ayatollah Khamenei és Dr. Ahmadinejad. A nagyobb képen a szöveg: Salam alejkum ja Rúh Allah. Béke veled ó Allah lelke.)
Kandován után Galliék elvittek Tabrizba, kitettek a vasútállomáson, ahonnan betaxiztunk a központba.
Tabriz többnyire azeri lakosú falú, így a nyelv inkább a török, mint a perzsa. Azért értik ezt is, úgyhogy jól elvoltunk. :-)
Tabrizban töltöttük a délutánt és az estét, és ott is aludtunk.
(Ez az 1465-ben épült Kék mecset, amely azért kapta a nevét, mert 25 évig tartott, míg beborították kék csempével. Azután az egész összedőlt egy 1773-as földrengésben. Az ötvenes években kezdték el rekonstruálni, és a mai napig tart.
Másnap, 21.-én félig-meddig elmentünk Babak várába. Babak egy kilencedik századi gerilla harcos volt, akit most az azeriek saját hősüknek tekintenek (közben pedig nem is biztos, hogy azeri volt), és évente megünneplik őt. A 2003-as ünnepségről letölthető egy film innen. (www.cehreganli.com/english.html) Szóval ide én mindenképpen szerettem volna eljutni, ugyanis a vár egy sziklaormon fekszik, baromi megközelíthetetlen, de csodálatos környezetben. Sajnos nem volt olyan egyszerű motor, vagy kocsi nélkül. Reggel buszra szálltunk, amely három óra alatt elvitt Kaleybar-ba. Ez egy varázslatos kis hegyi városka, tele segítőkész, mosolygós emberekkel. A buszállomáson egy úrtól mindjárt meg is tudtuk, hogy Tabrizba délután csak egy busz megy, fél háromkor. Tehát nincs időnk feljutni a várba, mert a városból kb. negyed óra kocsival a hegy lábához, onnan pedig még vagy két óra kemény gyaloglás. Persze egészséges lábakkal, nem ilyen bice-bócán, mint én. Némi tanakodás után úgy döntöttünk, hogy mégis elindulunk, aztán jutunk ameddig jutunk, és kellő időben visszafordulunk. Az úr szólt valami ismerősének, aki kocsival elvitt a hegy lábáig, de valami iszonyatos szakadékok mellett, majd elkezdett minket felkísérni. A hegy lábánál fekvő pásztorkunyhók, bírkák és szamarak után tényleg csak magunk voltunk, körben a csodálatos hegyekkel. Sajnos egy fél óra után vissza kellett fordulnunk, de egyáltalán nem bántuk meg, hogy kimentünk oda.
Kora este, miután visszaértünk Tabrizba elmentünk az Elgoli parkba, ahol ez a kajar jellegű étterem fekszik egy mesterséges tavon, és befizettük magunkat egy kis vidámparki mókára óriáskerékkel és vattacukorral. Az éjjelt még ott töltöttük, és másnap indultunk neki Anzalinak.
Anzaliba az út kb. egész nap tartott, mert Tabrizból elbuszoztunk Ardabilbe, ahol meg akartuk nézni Sheikh Safi od-Din mauzóleumát, de zárva találtuk. Ardebilből újabb busz Rashtba, a Kaszpi-tenger legnagyobb városába (habár nem is fekszik közvetlenül a part mellett). Végül nem is mentünk be Rashtba, hanem az Anzali felé vezető kereszteződésnél kiszálltunk, és taxit fogtunk. Anzali egy kellemes kis kikötőváros, iszonyatos páratartalommal. Az estét evéssel és sétával töltöttük.
Másnap, 22.-én csónakot és csónakost béreltünk, aki kivitt minket a világ egyik legnagyobb édesvízi lagúnájába. Fantasztikusan szép volt a rengeteg tavirózsával, a kis halászkunyhókkal, a felreppenő madarakkal. A korai indulás miatt az égész a miénk volt; visszafelé menet láttuk, hogy öt-hat motorcsónak is tart befelé.
Egy ki séta után a városban ismét útnak indultunk. Be Rashtba iránytaxival, onnan egy másikkal Fumanba, onnan pedig egy harmadikkal Masuleh-ba.
Masuleh volt a másik nagy álmom. Az egész falucska a hegy oldalába épült, de úgy, hogy az egyik ház teteje adja a másik ház előkertjét és alapzatát. Így jöttek létre az utcák, a boltok, a mecset. Masuleh szintén UNESCO védett terület, és nagyon jó lett volna kint aludni. Talán, majd ha visszajöttem motorral. Így már két Iránnal kapcsolatos dolog is van a „wishing list”-emen: Babak vára és Masulehben alvás.
Masulehben ismét taxi Rashtba, onnan három órás buszozás szerencsére ismét hihetetlen tájakon Qazvinba. Este séta, kaja a városban, másnap pedig fotóturné, majd délután buszra hoppantunk, és irány Teherán. Estére már itt is voltunk.
Qazvin tulajdonképpen szép város, de nekünk nem nagyon tetszett az atmoszférája. Biztosan hozzájárult a hoteles fazon flegmasága, és a helyiek viszonylagos mosolytalansága. Pedig még egy kis örmény templomba is bejutottunk, ami pedig a nagyközönségnek zárva van. Szerencsénk volt, mert pont néhány fiatal jött ki, és ők beengedtek az udvarba. Azután jött az öreg gondnok, aki kinyitotta a templomot, és elmondta, hogy 14 örmény él a városban, a többség Teheránba és Amerikába ment. A pap is Teheránból jár át, ha olyan dolga akad.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése