utazás és közel-kelet: Nagyutazas

Szóval akkor most következzen egy képes úti beszámoló. Mivel mostanában nem vagyok éppen a szavak embere, és kevés időm is van írni, inkább a képeken van a hangsúly (feltéve, ha fel tudom őket tölteni). Minden helyről két-három képet válogattam össze, csak úgy mutiból, nem is feltétlenül a legjobbakat. Azokat majd otthon. A kandováni képek Naima érdemei, ugyanis azok, amelyeket én készítettem szőrén-szálán eltűntek. Mivel a gépeinken nem volt hely, Tabrizban az internet kávézóban átmásoltattuk őket egy CD-re, és már csak itthon, Teheránban vettem észre, hogy eltűntek. El lehet képzelni az idegességem fokát. Nem is a képek, hiszen Naima is nagyjából ugyanazokat fotózza, mint én, de filmeztem is a kamerámmal olyanokat, amiket nem fényképeztem le. Na mindegy, ez mára történelem.

Az út gyönyörű volt. Hihetetlen, hogy Iránnak ilyen arca is van. Én sejtettem, hogy szép helyeken fogunk majd járni, részben ezért is választottam ezt az útirányt, de hogy ennyire, azt nem gondoltam volna. Ide vissza kell jönni motorral. Komolyan, hihetetlen a vidék. A bejárt utakról egyébként majd teszek fel képeket a motoros blogomra, meg lehet őket nézni. Szólok, ha frissítettem. Szeretnék továbbá egy térképet is az útvonalról valahogy feltenni. Talán bescannelek egy fénymásolatot, vagy lefényképezem, vagy keresek az interneten egy térkép/útvonal rajzoló programot. Ötlet??? (És íme a térkép, 2006.09.14.)

18.-án, pénteken indultunk Teheránból. Qazvinon (itt most nem álltunk meg) át, Soltanieh felé. Soltanieh-ben van a világ legnagyobb téglaépítésű mauzóleuma, az Oljeitu mauzóleum (UNESCO Világörökség része). Eredetileg Oljeitu Khodabandeh építette, hogy áthelyezze ide Ali sírját Najafból (Irak), de közben áttért a sunni hitre, így már ez a vállalkozás nem volt olyan fontos számára. Így végül a saját sírjának nevezte ki, ahová 1317-ben temették.

Soltánieh után Taht-e Soleyman felé vettük az utat, és Zanjantól fogva olyan hihetetlen hegyi úton utaztunk, hogy a lélegzetem többször elállt. Gyönyörű hegyek között apró falvak, néhol termékeny mezők, szántóföldek. Képek a Motorcycle World-on hamarosan.

Taht-e Soleymánba már szürkületkor értünk, így elhatároztuk, hogy másnap reggel visszajövünk.
Taht-e Soleyman (UNESCO Világörökség része-kíváncsi lennék, hogy vajon hány Világörökség van Iránban…) a harmadik században épült Zoroasztriánus vallási központ volt a 13. századig, amikor is az Ilhanidák nyári rezidenciájául szolgált. De ennél biztosan varázslatosabb volt, mint vallási központ. Az örök tüzet a föld alól feltörő gáz éltette, a vizet a központi kráter, ami még most is 90 litert lök ki magából percenként. Az egész a semmi közepén. Eszméletlen lehetett itt élni.

19.-én, miután elindultunk Tahte-e Soleymánból az Orumieh-tó felé vettük az irányt. Ez is gyönyörű út volt, és jó hosszú, mert megint csak szürkületre értük el. Eredetileg valahol a parton akartunk aludni, de az egyik szállodát éppen tatarozták, átépítették, a másikban pedig egy konferencia miatt nem volt szabad szoba. Így maradt Orumieh város.

Az Orumieh-tó (UNESCO Bioszféra Rezervátum) egy 6000 (igen, hatezer) négyzetkilométer nagyságú sekély (legmélyebb pontja 16 méter) sós tó, ahol tavasszal flamingók, égész évben pedig reumájukat gyógyító irániak töltik szabadidejüket.

Másnap, 20.-án megnéztük egy kicsit a várost, majd átkeltünk a tavon. Az átkelést félig egy töltésen, félig pedig komppal tettük meg, de már készül a híd a két töltés között. A túlpart még szebb, termékenyebb, zöldebb.